A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-02-17 / 7. szám
S-boefeg/^g/z^e//e^/e/e Vojtéch Cinybulk: Leány galambbal, 1962, színes fametszet 'fSfSSSSfSSSSSSSSSSSSSJfSSS/'JVWWSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/S/SSS/S/SSÁ & s Teher nélkül főtt s szólt ti nem vagytok felelősek se a világért se a világ végéért levették báliatokról a terhet ti madarak vagytok s gyermekek játsszatok és ők játszanak elfelejtik hogy a mai költészet harc a levegőért. TÖZSÉR ÁRPÁD fordítása V Szanyin | £ kOIXSOlya .LUlidXrK rtftrrtu íuruiLdbo. ^ & , ' í ? 'SSS//W//SWSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSfSSWSJSS/SSWSSS//WS/W/}', Sosem vonzott a sport, és nem értettem azokat a megszállottakat, akiknek vad tűz gyűlt a szemében, mihelyt meghallották a játékvezető sípszavát. így aztán nem is örültem különösképpen annak az ajándéknak, amit Vászja bátyám hozott a születésnapomra. Ugyanis korcsolyával lepett meg ez a csodabogár. De miért éppen korcsolyával? Először is, soha életemben nem jártam korcsolyapályáján, másodszor pedig — és ez a leglényegesebb — bátyám jól tudta, hogy én az elmesportok híve vagyok. A sakkozásra gondolok, ahol minden lépés célszerű és az események belső logikája váltja ki. Értetlenséget kelt bennem már a futkározó emberek puszta látványa is, akiknek az a rögeszméje, hogy talpon maradnak az elképesztően síkos jégen. Ügy vélem, hogy a természetben, ahol minden a szigorú célszerűség és a mozgás törvényeinek alapján áll, a korcsolyán történő futkározás épp olyan bárgyúság, mintha a villamos táncolna a síneken. Bátyám figyelmesen végighallgatta eszmefuttatásomat, komolyan bólogatott, majd megkért, hogy pillantsak a tükörbe és azt mondta: — Nézd meg az arcodat, milyen hőtt színe van. Nem látszik rajta több élet, mint egy sültcsirkén. Nem ajánlom, hogy kimenj a temetőbe, mert elhantolhatnak a halott helyett. Holnap kimégy a jégpályára! Azt válaszoltam, ha kimegyek, akkor aztán igazán eltemethetnek. Éles vita után kompromisszumos határozat született: egyszer kimegyek a jégpályára, és szerencsét próbálok. Másnap este kiballagtam a pályára. A legrosszabb előérzetek rohantak meg. Bátyám az elfoglaltságára hivatkozott és két barátját küldte velem, akik kijelentették, hogy egy szempillantás alatt megtanítanak korcsolyázni. Kigörditették a kezdők részére fenntartott hely közepére, mint valami repülőgép-létrát, a fülembe kiabálták, hogy „lószerencsét" és a legtermészetesebb képet vágva letelejjedtek egy padra. Küldetésük ezzel bfejeződött. A padjuk felöl hangzó hahotázásből ítélve, kitünően érezték magukat. Magamról nem mondhattam el ugyanezt. Valami velem született ösztön azt súgta, hogy már első mozdulatom katasztrófát idézhet elő. Ezért elhatároztam, hogy eleinte nem mozdulok, ami egyáltalán nem volt egyszerű dolog. A jég meg-megrándult, és ki akart szaladni a korcsolyám alól. Maga bizonyára először van itt? — kérdezte egy elálló fülű testes ifjú, és egy toronydaru kecsességével mellém lejtett. — Három nappal ezelőtt jómagam sem álltam a lábamon, most meg, csak nézzen idet A fiatalember bátran megindult a jégen, úgy rezgett a teste, akár egy fejtőkalapács. Lába egyszerre csak kétfelé szaladt, mintha szét akarná öt tépni. Attól az üvöltéstől aritivel a fiú lehuppant, megfagyott ereimben a vér. — Indulj már — kiáltották bátyám barátai. Rájuk kacsintottam, és megmozdultam, mire egy agyafúrt fickó váratlanul felordított: — Nézzétek mozog, pedig már azt hittem, hogy madárijesztő! Neki kellett fognom. Érdekes látványt nyújthattam, legalábbis erre következtetek környezetem elítélendő élénkségéből. Lendületesen léptem egyet, de ettől a jég kiszaladt a lábam alól és hevesen előrerohant. Bátyám barátai, miközben összeszedtek engem, így vitáztak: — Ez dupla szaltó volt, fordulattal! — állította az egyik. — Itt vágják le a fejem, ha ne«« hármas szaltót csinált! — esküdözött a másik. — De azt láttad, hogyan ért földet? — kontrázott rá az első. — így csak az elhivatott művészek tudnak esni! — Igazi tehetség vagy! — lelkesedett a második. Magamban azt gondoltam, hogy egy csöppet túloznak, meg azután a jég is keményebb volt, mint vártam, de meg akartam szilárdítani első sikeremet. Felhagytak a bókok áradatával és azt mondták, löknek rajtam egyet, aztán már a tehetetlenség elvéből következően haladok tí»vább. Otnak indítottak. Én abban a szempillantában észrevettem, hogy tíz méternyi távolságban jön velem szemben a rezgő ifjú és a szeméből néma bánat árad. összeütköztünk, és a fiú már a jégen fekve magyarázta el nekem a fordulás technikáját. Egész meggyőzően hangzott. Amikor elbúcsúztunk, felszólított, bogy jöjjek holnap is, és együttes erővel véglegesen dolgozzuk ki technikánkat. Egyébként ez a holnap ma van. Bizonyára ki is megyek a jégre. Nem tudom miért, de kimegyek. Nem hagy nyugton az a tíz méter, amit végigkorcsolyáztam. Bátyám barátai azt állítják — márpedig bizonyára önök is észrevették, milyen komoly és megbízható emberek ők — hogy kezdetnek óriási eredmény! Hát talán lehetnék szerényebb is, de azért, magunk közt szólva, valamiféle képességek mégiscsak rejlenek bennem, nem igaz? Szirmai Marianne fordítíaa 9
