A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-12-16 / 50. szám

hogy 1511-ben, a hit védelmében, Chair-ben feldúlatta a kávételepeket, s betiltotta a kávélvást. Utóda Achmed Kán már halállal bünteti azt, aki a kávézás szenvedélyének hódol. Ám a szigorú tilalom ellenőre sem szűnt meg a kávézási szenvedély: a ]ó muzulmánok a háremek védett falai között, otthon, titokban fózögették a fekete italt. Amikor a kán rájött a csalásra, — halálbüntetés helyett — adózást vetett ki a kávéfogyasztókra. A megfelelően magas adó mellett újra megnyittatta a kávéházakat, amelyek aztán annyira elszaporodtak, hogy 1832-ben már 1000-nél több kávéházat számoltak össze a városban. Mekkából, Kairóból kerül a kévé Konstantlnápolyba, ahol

II. Szolimán pasa idejében, 1551-ben nyílt meg az első kávéház, homlokzatán ezzel a hangzatos címmel „A megismerés iskolája“.

Európában az első nagyobb kávészállltmányt velencei kereskedők hozták hajóikkal 1624-ben Ettől kezdve rohamosan nő a kávéfogyasztás Európában is. Egy kis statisztika: 1750-ben az európai országokban 39 600 kg, 1849-ben 262 700 000 kg, 1871-ben 420 599 000 kg kávé fogyott el.

Már Voltaire, Balzac, Beethoven Is ...

Thököly Imre fejedelem törökországi fogsága idején ínegszerette a „fekete levest“. Rákóczi Ferenc, Zrinyi’Miklós is nagy kávéfogyasztó volt. Shakespeare 1595-ben így ír a kávéról: „Hot and rebellions .Liquor“ — azaz „forró ős lázltó ital“. A kávét az arab és török irodalomban a 16. századtól „az értelem Italának“ nevezik. A török kávézókban tanyáztak a mesemondók, akik a kávé által elűzött álmot színes történetekkel, ébren álmodott álmok meséivel pótolták. Dalok és versek születtek kávégőzben és kávéillatban. „El Asmodáj“ — a kávé és a gondolkodás ősi ördöge — néha még azokat is poétává, dalnokká és filozófussá tette, akik nem rendelkeztek a szó, a gondolat, a muzsika invencióival. S mert a kávé frissíti és élénk gondolkodásúvá teszi az elmét, nem csoda, ha a bűvös fekete ital, főleg a szellemi foglalkozásúak — a művészek, irodalmárok — kedvence lett. A 17. ős 18. század világvárosi kávéházalnak egyike-máslka egy-egy művészcsoport, irodalmi kör kedvelt találkozóhelye — valóságos kultürcentrum —, s a „törzsasztalt“ szent áhítattal figyeli a nagyközönség. Goldoni szellemes vígjátékéit leginkább velencei kávéházakban Irta. Montesquieu, Diderot, Voltaire a párizsi „Café Procope“-ban álmodozott a nép boldogltásáról, a szellem felszabadulásáról.

Macaulay, angol történetíró a 17. században Londont „a kávéházak városáénak nevezi, s kiemeli a kávéházak társadalmi, politikai, irodalmi jelentőségét, Kávéházba járt a nemes, a polgárember, hogy újságot, új eszméket hallhasson. Ha valaki egy angollal biztosan találkozni akart — írja —, nem azt kérdezte, hol lakik, hanem azt, hogy melyik kávéházba jár? A kávéházakba a belépődíj néhány penny volt. Minden eszmének, minden divatnak megvolt a maga kávéháza. A St. James Pare közelében levő kávéházakban talákozott a külföldet majmoló, fraciásan öltözködő, plperészkedő, francia szavakat selypítő aranyifjúság, a dandyk és gavallérok hada. A nemesség kávéházal úgy illatoztak a pomádétől, a gavallérok illatszerekbe áztatott csipkéitől és púderes parókáitól, mint valami drogéria. A kávéivás annyira meghódította az embereket, hogy — Macaualy leírása szerint — az orvosok gyakorta megszokott kávéházukban fogadták betegeiket.

A kávé százada

Michelet, francia történetíró az egész 19. századot „a kávé századának“ nevezi. (Párizsban 1723-ban még 380, de 1788-ban a nagy forradalom küszöbén már 1800 kávéházban hódol a nép a „szellem italának“. Bárki kaphat kávéház nyitására engedélyt, aki a feneketlen királyi kincstárba 50 Louis d’Or-t — ötven Lajos-aranyat

— befizet...) Abbé Massieu hexameteres ódában dicsőíti a frissítő, őbrentartó, fekete italt. A kávéház bevonul a világirodalomba: Murger „Bohémek“-Jének alakjai a Quartier Latin kis kávéhézalban álmodoznak. Balzac „Elvesztett illúziók“ című regényének hőse, Lucien, a párizsi kávéházakban veszti el illúzióit, észrevéve a tarka fények mögött a nagyváros sötét romlottságát. Kávét ivott Prévost, amikor a „Manón Lescaut“ megírta, s benne Des Grieux lovagot, aki züllött párizsi kávéházakban keresi a tiszta szerelmet, — végül maga Prévost is Párizs, London, Hága kávéházainak kártya-asztalainál veri el azt a pénzt, amit a „Manón Lescaut“ megírásával keresett ... Balzac halálos ágyán Így szól kritikusához és barátjához, Sainte Beuve-höz: „Belehalok abba az ötvenezer findzsa kávéba, amit megittam, míg a „Comedi Humanint“-t (Emberi Színjátékot, élete főművét

— a szerk.) megírtam, hogy adósságaimat kifizethessem“. Sainte Beuve így válaszolt: „Tévedsz barátom, éltél, a kávéid és a munkád által.“ Beethoven is szenvedélyes kávéház-látogató és kávéivó volt: törzsasztalától gorombán elzavarta azt, aki odatelepedett. Voltaire még „Can'dide“-jét is egy

csésze kávé melletti beszélgetéssel fejezi be —. „mokkakávét, de Igazit és nem holmi batáv és indiai keveréket“ tálaltak főhőseinek: Candlde-nek, Pangloss-nak és Martin-nek. A kedves és szellemes beszélgetésnek Candide vet véget, mondván: „De vár ám a munka a kertben“ ■— s ezzel a könyv írásakor 65 éves Voltaire szinte szimbolikus útravalót ad az olvasóknak: tartsátok ébren és frissen szellemeteket s töltse ki életeteket a munka, mert az átsegít, a sors viszontagságain. A zeneszerző-óriás: Johann Sebastian Bach hires „Kávé kantátáját“ a mértéktelen kávéivás divatjának kigúnyolása céljából Irta —, habár ő maga is szívesen töltötte estéit, hol kávé vagy egy csésze csokoládé, vagy egy pohár limonádé mellett, a lipcsei Zimmermann-kávéházban, ahol zenész-barátaival gyakran koncerteket is adott...

A „forró és lázltó ital“ mellett, a párizsi Café de Foy-ban született a francia forradalom eszméje ős mindenütt, ahol az országok szellemi, irodalmi, politikai nagyjai találkoztak — a madridi Café Lorenzóban, a lwovl lengyel dlákkávéházban, a Kawiarnya Studentkyben, vagy a pesti Pilvaxban, amely a diákok, jurlsták és mesterlegények kedvelt tanyázóhelye volt — lázadoztak az elnyomás ellen.

Gyógyszer vagy méreg?

A kávé élettani hatását a múlt században kezdték vizsgálgatni tudósok, orvosok. A 19. században élt híres orvos, Almást Balogh Pál például „csupa orvosságos substancíá“nak nevezi a kávét, amely szerint is „kellemetesen felemeli az élet munkásságát“. Idézi egy előkelő dáma szavait, aki elpanaszolta az orvosnak, hogy „gondolkodó esze és munkássága olyan, min egy osztrigáé“, azon a napon, amelyen nem iszik egy-két csésze feketét. Nem ajánlja azonban a neves orvos a feketekávét olyanoknak, akik szívbetegségben, álmatlanságban, idegességben szenvednek, mert szerinte „a sok kávé Ingerlékennyé teszi az embert annyira, hogy aztán nem lehet semmit sem a kedvére tenni.“

A modern orvostudomány tévhitnek minősíti azt a régebbi felfogást, amely szerint a feketekávé káros lenne a vérnyomásra. Napi 1-2-3 „dupla“ senkinek sem árt —, még magas vérnyomásúaknak is csak használ, értágitó hatásánál fogva. Különösen szellemi munkánál, az agy erei bizonyos idő után elszűkülnek, fáradság, fejfájás jelzi, az agy csökkent vérellátását. A feketekávé éppen az erekre gyakorol tágító hatást, ez által javítja a vérkeringést. Ezért érezzük „frissítőnek“ a feketét. Bizonyára ez az oka, a kávéfogyasztás rendkívüli elterjedésének: 1958-ban Európa lakossága 817 100 000 kilogramm kávét fogyasztott. Ez a hatalmas szám 1959-re 870 000 000-ra emelkedett —, s évente~t«« ezer kilogramm többletfogyasztással, ma már több mint a dupláját isszük a 100 év előtti mennyiségnek! MAGLÚDI MAGDA