A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-12-30 / 52. szám
Téli virágok Az éjjeli mulató asztalainál vidám emberek ültek. Színes neonok félhomályában szörpöket kortyolgatnak, finom szalmaszálakon, más asztalnál pezsgőt bontanak ügyetlen ujjak; az asztaltársak kacagnak hogy durran és sajnálkozva bámulják, hogy a fele kihabzik a térítőre. A bokszok félhomályában összeborult párok ízelgetik a szerelmet; a levegőben illatok és a dzsessz fojtott muzsikája lebeg.A szőke énekesnő lágyan beledúdolt a mikrofónba, tipegett is hozzá, de talán senki se figyelt rá. Úgy tűnt az embereknek, mint egy megszokott bútordarab, amely a szobájukhoz tartozik. Kint tél van, de itt senki sem gondol a havas világra. Az énekesnő dúdol, a szaxofön halkan zümmög, s a parketten összeolvadt, egymásra lelt bolygó ember-testek. A sarokasztalnál fiatalember ül. Szemében valami nagy, kimondhatatlan fáradság tört félve ég. Előtte az asztalon cigaretta meg egy palack bor. Nézi a mindenről megfeledkezett embereket, néha belekóstol a borba is Pincérek suhannak el mellette, megrakott tálcáikon ételek, italok. Ennyi eléa ' az embernek a boldogsághoz ... Egy kicsit jóllakni. egy kicsit inni, elkábulni, valakit megölelni, mert kell a melegség a testnek, aztán elfeledni az egészet. Mindenki csak magával törődik — gondolta —. a kicsi bolynők vigyáznak, hoay egymásba ne ütödjenek. hogy fél mindegyik a megsemmisüléstől Lám, az énekesnővel senki se törődik, nagyon unatkozhat ennyi ember között. Pedig szép, szőke bolygó, daloló, muzsikáló bolygó. Milyen furcsa az egész! Öreg nénike kis kosárban virágot árul. Ez is furcsa, olyan nem természetes. Künn villamosok csörömpölnek, emberek bokáig gázolnak a hóban, itt meg egy öregasszony virágot árul... Öt korona három szál tűzpiros szegfű ... Tél van: öt korona három szál szegfű... A nénitől nem vesznek virágot, pedig olyan kedvesen kínálja. jár asztaltól asztalig, a zenekar tangót játszik, az énekesnő lágyan dalol... Talán maga sem érti a szöveget, csak dalol, mert az is kell, hogy az emberek jól érezzék magukat ... — Virágot tessék, öt korona három szál szegfű — a néni a fiatalember asztalánál áll. — Virágot? — pénzt vesz elő, a néni meglepődik. — Mindért? — Persze. A néni öt csomó szegfűi rak az asztalra. — Mire jó ez? Édesanyja ha látna, megszidná. Senkinek se kell virág... De olyan mindegy. Tél van, édesanya pedig nagyon messze. Hova tegyem most a virágokat?! — Néni — szól a távozni készülő virágárushoz. — Tessék? — azt hiszi, amaz meggondolta magát. — Néni kérem, adja ezeket a virágokat az énekesnőnek. A néni arcán furcsa mosoly villan. No lám! De nem szól semmit. Összeszedi a szegfűket és elmegy. A fiatalember pedig elfeledi az egészet Rágyújt és nézi, hogy úszik a kék füst. Ez is olyan fölösleges. Szabó Erzsébet rajza Nem feltétlenül kell, de azért jó. Elhódítja az agyat, és a fáradság is elmúlik tőle. Már nem muzsikálnak, de azért minden úgy van, mintha még muzsikálnának. Az énekesnő lelép a dobogóról, kezében a virágok. Odaül a fiatalember asztalához, olyan enyszerűen, mintha az édesanyja mellé ülne. Néhányon felfigyelnek egy pillanatra, de aztá\ lelohad az érdeklődés parányi lángja. Nem történt semmi különös. Egy lány odaült egy fiú asztalához. — Maga küldte a virágokat? — Én. —Miért? . — Nem tudom ... A pincér tiszta poharat rak az asztalra. Az énekesnő megigazítja a haját. Zavarban van. A virágok, mint apró vörös hangok fellobognak fehér újjal közt. — Csak azért jöttem ide — Tudom. Nem kell megköszönni. A pincér odahajol. — Parancsolnak? A fiatalember az énekesnőre néz. Az bólint, hogy igen. — Két édeset. — Narancs? — Lehet. A zenekar újra játszani kezd. Fölhajtják a narancsot, az asztal alatt a térdük véletlenül összeér. — Bocsánat. Az énekesnő mosolyog. — Miért küldte a virágokat? — Nem tudom. Fontos ez? — Igen. — Miért? — Nekem még itt nem küldött senki virágot, Ugye, tudta hogy ide jövök megköszönni. — Nem tudtam. — Akkor miért csinálta? — Sajnáltam a nénit, hogy senki se veszi a virágait. — Kegyetlenül őszinte. — jobb volna ha hazudnék? — Talán — mondja és feláll. A virágokat az asztalon hagyja. — Visszajön? — Ha akarja. — A virágokért. — A virágokért... A mikrofonban felcseng a lány hangja. Neki dalol, ezt érzi, ha nem is néz oda. Neki dalol — a virágokért, fizet; mindenkinek a maga módján kell fizetni. Milyen egyszerű minden. Megint itt ül mellette, pedig még a nevét se< tudja. — Menjünk el innét — mondja a fiú. Amaz idegesen megremeg. — Mit gondol rólam? Azt hiszi, én ... — Nem gondolok semmit. Csak úgy mondtam fáradt vagyok. Hátradől a széken ós nézi a lányt. Az mosolyog. De remeg a szájaszéle — Hová akar menni? — Mindegy. A fiatalember fizet. A pincér gúnyosan mosolyog. Azt hiszi, mindent ért. Pedig semmit se ért. A lánynak szép prémes bundája van Kint hull a hó. A puha pelyhek ráülnek a tűzvörös szegfűkre. Az utca tele van kacagással A lány is mosolyog, tenyerében elolvadt négy hópihe. — Fázom — mondja és meaborzonq A fiú belekarol. Fehér lepel nő a vállukra. GYDRCSŰ ISTVÁN: Fiatalok Ül a pádon egy lány, egy legény: beszélnek, félfüllel hallgatom. Turbékoló, galambbeszéd, ez ... A lány mondja: Szeretlek nagyon! A fiú szól: Én is, csillagom! És elhallgat a lány, a legény: hintáz a láb, és a tűsarok jeleket ír a porba, fűbe ... Ha elhagysz, bizony én meghalok —> kalimpál, jelez a tűsarok. Egymásr" néz a lány, a legény. Ki tudja, mit néznek oly nagyon. Egyik sem szól, másik sem szól, csak dadog a múló alkalom. A fiú szól végre: Csillagom.,» Ül a pádon a lány, a legény: a lenvugvó Nap még odales. A lány most készülődik frissen: táska nyílik, talán rúzst keres — Ősz van, a Duna árad, sebes... 15
