A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-12-23 / 51. szám

KISS SÄNDOR rajza

DCn meionyi emlék

KEZES JÓZSEF

Karácsony előestéjén együtt volt népes családunk. Beszélgettünk. A karácsonyfa teljes díszben pompázott. Az ágak szinte roskadoztak a sok csecsebecsétől. Az volt az érzésem, hogy zsúfolt, töb van rajta a kelleténél. Mégis szép volt, különösen a fenyőn elhelyezett villanyégők emelték az ünnepi hangulatot. De azért nem nyugodtam, váratlanul így szakítottam félbe a meghitt beszélgetést:

— Semmi összhang nincs a fán!

A tekintetek rám szegeződtek. Édesanyám törte meg a csendet:

— Nem tetszik, fiam?

— Sok a pompa! Egyszerűbben talán szebb volna.

Édesanyám hallgatott, csak szép, bánatos szeme nézett rám az anyák megbántottságável. A pillantását nyomban megértettem. Bosszantott a dolog. Azon gondolkoztam, mivel is tehetném jóvá tapintatlanságomat? Ekkor hirtelen egy régi történet elfelejtett képei elevenedtek fel bennem.

1944-et írtak, két nappal karácsony előtt. •

Havas szél zúgott a falunk felett. Hideg volt. A nádfedeles házunk piros homokkal behintett szobájában sem volt barátságosabb a levegő. Naponta csak egyszer fűtöttünk. Anyám e nqpon fontos feladattal bízott meg. Egész^ nap a német

katonák által elfogyasztott csokoládék ezüst és aranypapírját szedegettem az utcán. Az ujjaim meggémberedtek. Estére holt fáradtan tértem haza. A gyomrom korgott az éhségtől, és édesanyám előtt így sóhajtottam fel:

— Szeretnék egyszer soksok csokoládét enni!

Anyám hallgatott. Petróleumot öntött a lámpába, majd a falbavert szögre akasztotta fel. Aztán kenyérhéjat tett az asztalra, amit kockacukor nagyságú darabokra vágtunk fel. Ha jól emlékszem, ötven darabra futotta az egyheti kenyérhéjból. Előbb fehér szalvétába, majd a csokoládépapírokba csomagoltuk be őket. Ez volt a szaloncukor .

Másnap a karácsonyfa feldíszítése után édesanyám az asztalhoz hívott. Tojásos rántottlevest vacsoráztunk. Evés közben így szólt:

— Ha nem volna háború ...

— tovább nem folytatta, az édesapám falon lógó fényképére siklott tekintete. Szomorú, féltő, váró tkeintet volt ez. Soha nem felejtem el.

— Ha ő itthon volna, talán..

— sóhajtotta kis idő múlva s felzokogott.

— Ne sírj! — mondtam neki.

Néma csend Leeresztette

könnytől nedves köténye sarkát s megcsókolt.

— Már nem sírok — szólt és könnyáztatta arca mosolygott.

Ez megnyugtatott, majd kis idő elteltével megkérdeztem:

— Ugye, édesanyám, lesz

még szebb karácsonyunk is!

Hálás szemmel nézett rám.

— Lesz, drága fiam, lesz — válaszolta csendesen.

— Édesapám is itthon lesz?

— Itthon.

— Háború sem lesz? '

— Nem lesz.

— Soha?

— Soha. »

Nem tudtam mit válaszoljak,

de nagyon örültem, hogy sose lesz többet háború, és hogy az édesapám, mindig velünk marad.

— Mikor lesz ez? — szólaltam meg ismét.

Most ő hallgatott. Remegő, meleg tenyere újra a hajamat simogatta. Hallottam szíve gyors és erős dobogását. Szép szemében gyémántként csillogott a könny.

— Majd ha ennek vége szakad.

— Mikor lesz az?

Megint hallgatott. A nagy falióránk éppen tizenegyet ütött.

— Nem tudom — mondta hosszú hallgatás után.

— Édesapám is itthón lesz? — kérdeztem újra.

— Itthon és veled fog játszani, ha hazajön a munkából.

— Jaj de örülök! És tudod biztosan, hogy hazajön és hogy nem lesz háború?

— Tudom.

— Miért?

— Mert... mert én, te és az édesapád nem engedjük.

Ekkorra azonban végképp kifogytam a kérdésekből. Édesanyám határozott, komoly arcát kezdtem figyelni. Szokatlan volt számomra arcának pirossága, fényesége, mely erőt és magabiztonságot sugározott felém...

— Ha tőlem is függ, akkor én sem engedem meg a háborút.

Édesanyám hangosan felnevetett, majd csókolgatni kezdett. Aztán újra elkomolyodott és ezt kérdezte:

— Mit csinálnál?

A tudományom itt megakadt. Csak ennyit szóltam:

— Nem tudom.

Édesanyám újra nevetni kezdett. Engem viszont tehetetlenségemben a sírás fojtogatott. Mikor ezt látta, abbahagyta a nevetést. így szólt:

— Ne félj, majd megtanulod. Apusoddal megtanítunk rá, hogyan kell védekezni a háború ellen. De mások is segítenek, mert itt sok-sok ember nem akar háborút...

* * *

Édesapám hangja vetett véget az emlékezésnek. A legfiatalabb öcsémre, a hatéves Lajosra, szólt rá, aki egy nagy ezüstpapírba csomagolt csokoládét szakított le a karácsonyfáról. Ez az epizód valahogy hozzásegített ahhoz, hogy megértsem anyám szokatlan pillantását. Hogy jóvátegyem a tapintatlanságomat, így vigasztaltam:

— Bocsásd meg, édesanyám. Nem akartalak megbántani ... Igazán szép ez a karácsonyfa...

És boldog voltam. Nagyon jólesett, hogy édesanyám egy szokatlan pillantásával eszembe jutatta az említett történetet. így figyelmeztetett arra a változásra, amely az életünkben végbement, és arra, hogy a hétéves koromban tett ígéretemről sosem szabad megfeledkeznem. öccsémnek pedig megígértem, hogy az én csokoládé részemet is neki adom. Hiába. Más világot élünk. Az egykori cselédember fia, a volt szolgagyerek, most öcscsének ajándékozhatja a csokoládét, amiből egyszer úgy szeretett volna jólakni.

Szervusztok, vándorm odarak

Televíziót néztem a klubban. Egy filmet mutattak. Állandóan jöttek az emberek. Es léptennyomon bosszantottak engem; mivel én ültem a sor szélén, mindenki engem szólított meg: a film címét kérdezték. Es a film elme ez vőlt: „Szervusztok, vándormadarak!“ A fecskékről, a gólyákról meg a tavaszról volt szó.

Elsőnek egy fiúcska fordult hozzám. Nagyon kedvesen és gyöngéden kérdezte:

— Bácsi kérem, milyen film ez?

— „Szervusztok, vándormadarak* — mondtam.

Nem értette meg. Megismétlem. Többször. már nem kérdezte, leült valahová. Aztán feltéve ugyanazt a kérdést, valaki a fülembe súgott.

— „Szervusztok, vándormadarak I“ — súgtam vissza.

— Hogy ki szervusz? — kérdezte.

— Vándormadarak szervusztok — mondtam én — vándormadarak.

— Hogy van ez? — kérdezte kedvesen.

Megkértem őt, menjen el. Láttam, megsértődött, de elment. Hirtelen egy asszony

fordult hozzám. Ugyanaz érdekelte. Nőkkel durván beszélni Illetlen. Összeszedtem hát magam. Teleszívtam a tüdőm levegővel és mondtam.

— „Szervusztok vándormadarak r

— En nem tréfálok — mondta 5.

— En sem — feleltem.

— Maga tréfát űz velem — öntötte öt el a méreg.

— Nemi — mondtam neki.

— Milyen hülyeség — mondta ő.

— Hagyjon engem békén ’ — ordítottam rá.

— Hamm! — mondta S és eloldolgott.

Alig ment el, máris hozzámvágódtak ketten. Ez a két egészséges fiatal legény ugyanazt akarta megtudni tőlem: a film címét.

Nem mondtam én nekik: „Szervusztok, vándormadarak I“ Még rosszul Is végződhetett volna az én számomra. Felálltam a helyemről és mentem kifelé. Az ajtónál összeütköztem egy öregemberrel. Ezt kérdezte:

— Maga bentről jön? Milyen filmet játszanak?

VIKTOR GOLJ AV KIN

10