A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-12-02 / 48. szám
VIRÁG BARNA N ovember Oj játszóterekre gördült a Nap S a rét-füvébe a dér Egyre fehérebb fogakkal harap Borotvaélesre csiszolta magát a szél Es amerre jár Fán nem marad levél Megvolt a szüret A rétről kihalt a gyermekzsivaj Bóbiskoló otthonok melegébe Szorult a zaj Zubog a tűz Épít füsttornyokat Valaki éppen könyvet válogat Más számvetést tesz Búcsúzik érkezik Vagy indul Elhagyott fészkek ürességébe Olykor-olykor belékukkant még a Nap De a darvak szárnyaikon Elvitték a nyarat. FECSQ PÁL Éjféli dal TÖRÖK ELEMER Falum, te drága Megsütötte ■kiflijét a Hold s ezüst hídon szánkózik a szél, ősz lesz talán. Most éjszaka van s csillagfényhez simul egy levél. Vatta-papucsban surrannák a felhők, a tó mélyén szunnyad a hínár, az égőben, az éjjeliszekrényen ezüstté izzik a hajszál-fonál. Éjszaka van s én egy gombnyomással becsapom a vakító homályt, s a kohóknál, hogy én fényben ússzak száz kéz törli izzadt homlokát. Fél-felidézem magamban szépen harminckét évem, amíg elnézem lágy simogatón a barna tarlón ringó harmatot, s némán hallgatok. Ismerős itten szívemnek minden, a rezgő nyárfák, mik jöttöm várták. Hányszor elnyúltam lombos árnyukban a pázsit gyepén, mint suttyó legény. S ott a Borzova-domb mögött a kolomp, a lúd gágogása terült a tájra. S merre csak nézek, kedves emlékek, gyermek szerelmek fel-felszökelnek. Tovább ballagok, s fáj, hogy nem vagyok a régi gyerek, lassan elpereg év az év után és mondhatom, tán észre se vettem hogy férfi lettem. Falum, te drága ismerős tája öleld szeretve fiad kebledre, s ringasd csöndesen, harmatkönnyesen csillogva, lágyan illatos ágyban. VrSSSSSSSfSSSSS/SSSSSSSSSS/SSSSSfSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ A kis fehérre meszelt házak lakói: szomszédok, barátok, ismerősök, a darabos, kérges tenyerűek, s a bozontos szemöldök alatt fénylő szemek meleg ébersége. Ott, köztük, velük tanult beszélni és járni, sírni és nevetni, bánkódni és örülni, szeretni és gyűlölni. Mindent, mindent, ami emberi és élet! Hiszen az ő verejték-gyöngyük is benne ragyog a mérnöki oklevelében, az övék is egy kicsit az a diploma! Mennyit tudna mesélni a szoba falán függő, üveg alá szorított, fakeretbe zárt papírdarab, csak eléje kellene ülni, szembe kellene vele nézni és hallgatni és gondolkozni! Olykor megjelent előtte Szalai Teréz arca is: egyszer mosolygósán, máskor csúnyára torzulva. Megígérte neki, hogy majd ír. Nem írt. Mindennek, semmi értelme. Hiába gondol rá, nem melegszik át a szíve. Talán a veszekedések, s a szilveszteri séta felidézett emléke fényes. Téli nap fénye az: ragyog, de nem melegít! Aztán volt időszak, amikor Pista napokig lehangoltan, szótlanul járt-kelt, sehol nem lelte helyét. Lelkében kegyetlen harcot vívott a városi élet kényelmet nyújtó és ígérő jövője a hazamenés gondolatával. V2 Február végén, vagy tán március elején megvásárolta a motort. Munka után ki-kiruccant, de este már ismét a napló fölé hajolt és tervezett. Egy napon a város utcáján robogott gépével. Az egyik átjárónál részeg ember vágódott el, alig öt-hat méternyire tőle. Nem hajtott sebesen, az volt a szerencséje mindkettőjüknek. A fékek jól működtek, nem is állt volna meg a részeg mellett, kikerülhette volna, de meg akarta neki mondani a véleményét. Dühösen ráripakodott az emberre, s mert hirtelen csehül nem talált megfelelő jelzőket, magyarra fordította a szót nem törődve azzal, hogy az illető nem érti, de az idegen megértette, mert amikor már négykézláb állt, hogy még egy erőfeszítéssel végre a talpára álljon, megtorpant, s Pistára emelte bamba tekintetét. Pistának torkán akadt a szó, szemében fájdalmas, meglepett felismerés gyűlt: — Tanár elvtársi — kiáltott fel — Pali bácsit De a tanár elvtársnak titulált részeg ember nem akart ráismerni Pistára. Nagynehezen feltápászkodott és tovább indult volna, ha Pista közben le nem állítja a motort és hozzá nem ugrik. Semmi kétség, ő az, a mezőgazdasági technikum volt tanára, a szeretett Pista bácsi. Karon kapta őt s a járda felé húzta: — Hát nem ismer meg, tanár elvtárs? — kérdezte Pista és az ember szemébe nézett erősen. — Én vagyok a Bognár Pista, az a hosszú focista gyerek! Mintha egy pillanatra felismerés fénye jelent volna meg a részeg szemében, csakhamar kialudt a fény, talán maga is úgy ak'árta. Sok huza-vona után egy kávéházban kötöttek ki. Pista két feketét rendelt. — Mért nem akart megismerni, Pali bácsi?... Ugye rögtön megismert? Az lehetetlen, hogy ne ismert volna fel?! Szász Pál lehajtott fővel ült, ült, ujjával az asztal márvány lapján matatott. — Megismertelek én rögtön ... már a hangodról... Szégyelltem magam ... rettenetesen szégyellem magam___ Hogyne ismertelek volna fel, amikor a szemem fénye voltál. Nem csak a tanulásért hanem a fociért is... Azt hiszed nem láttalak az őszi idényben? Minden mérkőzésre kimentem. Nem egyszer szerettelek volna megcsókolgatní, dehát... Azt is tudom, hogy bekerültél az első ligás csapatba. Sok mindent tudok és rólad, Pista fiam ... Mindent... Azt is, hol dolgozol, hogyan dolgozol... Gratulálok, fiam' — mondta Szász és megrázta Pista kezét. A durva, ráspolyos tenyérből melegség futott a fiatalemberbe. Elszorult a torka. Hogyan került ide, mit csinál itt?... Beszéljen, Pali bácsi! — kérlelte Bognár Pista az egykori tanárját. Szász Pál most már küzdött a részegsége ellen, hiába. Nagyon sokat ivott, s a szeszt nem lehet pillanatok alatt kilehelni. Beszélni kezdett. Végre akadt valaki, akinek kiöntheti a szívét, és nem is
