A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-12-02 / 48. szám

? O fj(r///j£sss/e//ej('/e/r M Dr. Frantisek Rudas A ma és a korszerű világ új látása és ábrázolása, amennyiben művészi látásról és ábrázolásról van szó, a művészet különleges szerepéből következik a szocializmusban, melynek lényege az a követelmény, hogy a művészet ne korlátozódjék a társadalom törté­nelmi folyamatának passzív tükrö­zésére, vagy csupán kifejezésére, de aktív átformálója és együttformálója legyen a holnap valóságának. A for­radalmi művész számára — mint L. Stoll mondja — a világ a megisme­rés, benyomások, emóciók és magya­rázatok tárgya, de mindenekelőtt a forradalmi változás tárgya. A művész azáltal, hogy művével kitágítja az ember szellemi látókörét, arra tanít­ja őt, hogy gazdagabban, intenzíveb­ben és forradalmibban fogja fel, él­je át és értse meg a világot, mint eddig, hozzájárul a társadalmi és egyéni érdekek egységesítéséhez, az ember egyéniségének integráció­jához, tettei forradalmasításához, s ily módon valósággal új társadal­mi feladatot teljesít. Valóban érthető és magától értető­dő, hogy a művészet társadalmi funk­ciójának e forradalmi változása mély­séges hatással van annak tartalmára és formáira is. A tartalom pólusán a művészet jellegét az igazság aktív, semmitől sem korlátozott leleplezése, sőt megalkotása határozza meg, amely a maga eszközeivel képes beleavat­kozni a társadalom forradalmi átvál­tozásába. A másik póluson az irány­zat a legszélesebb tömegek felé for­dul, amelyek gondolkodásában, ér­zésében és tetteiben történelmi vál­tozás állt és áll be, s ez az irány­zat a művészettől ugyancsak új for­mát követel, jóval igényesebbet, ha­tásosabbat, olyat, amely elmélyült gondolkodásra, élete kérdéseinek át­élésére képes serkenteni az olvasót, nézőt, vagy hallgatót. Az első pillan­tásra e változásai tartalmában és formájában világosak, egyszerűek, és egyenes vonalnak. Ha azon­ban közelebb lépünk a kérdés­hez és észrevesszük, hogy a szocialista realizmus e széles programja számos lehetőségét foglal­ja magában a tárgy, az alkotó mód­szerek, stílusok, kéziratok stb. meg­választásának, amelyek nagymér­tékben függenek, a művész tehetsé­gétől és tudata egyéni tartalmától, a problémát nyomban rendkívül bo­nyolultnak és sokoldalúnak találjuk. Ezenkívül komplikálja a kérdést még az a körülmény is, hogy a művész művészete stílus kérdése egyéniségének kialakulása összetett, belsőleg ellentmondó folyamat. Ez okozza, hogy a szocializmus társa­dalmi feltételei között is megszámlál­hatatlanul sok, egyénileg ismételhe­­tetlen s a maga módján egyedülálló alkotó eljárás számos eszmei és for­mai különlegesség keletkezik, ame­lyek egysége alkotja a művészi stí­lust. Sőt végeredményben a művé­szi stílusok sokrétűsége azt a látsza­tot kelti, hogy kizárólagos és egyedü­li kifejezői a művész alkotó egyéni­ségének. A reneszánsz példája, amelynek kü­lönböző változatai jelentkeznek a tár­sadalmi fejlődés valamennyi szaka­szában, azt bizonyítja, hogy a kor­szerű stílus kialakulása a művészet­ben nem véletlen s nem is önkényes elképzelése, akűr zseniális szelle­meknek is, de törvényszerűen deter­minált, mégpedig egyrészt a művé­szet történelmileg meghatározott objektumával, másrészt a művészi alkotás történelmileg meghatározott szubjektumával s annak viszonyával a művészet objektumához. A világ új elméleti képe, a világ­nézet, valamint a belőle következő kapcsolatok is a körülöttünk levő világhoz — a tárgyakhoz, emberek­hez, társadalomhoz — természetesen nem maradhatott hatás nélkül a mű­vész tudatára. Sőt, mi több, a mű­vész poetikus szubjektumában, akár­csak valami gyűjtőlencsében egyene­sen koncentrálódik a háborgó világ hullámverése, amelyben él s amely­­lyel — művének közvetítésével — aktív, átformáló viszonyban áll. E fcs azt hiszem, éppen itt jutottunk el Korunk művészi típusának, mű­vészetének leglényegesebb vonásá­hoz. Az erőfeszítés ez, hogy megra­gadjuk és szélesen általánosítsuk, ami a körülöttünk levő világban a század hullámveréseként zajlik. Ter­mészetesen a világ lényeges, általá­nos látására való törekvés nem csu­pán a szocializmus és kommuniz­mus korszaka művészetének kizáró­lagos vonása. A világ ilyen látására igyekezett minden kor és minden nemzet valóban nagy művésze. Csu­pán az a kérdés, miképpen tudtak megbirkózni ezzel a kérdéssel. És itt ismét a művész világnézete a döntő, állásfoglalása, a barikádnak ezen vagy amazon a felén. Nem sza­bad megfeledkeznünk arról sem, hogy néhány művésznél, különös­képpen a korszakok találkozóján, i Folytatás a 15. oldalon SZIROTYÄK DEZSŐ linómetszete fEVGENYÍJ JEVTUSENKO: Fejüket rázva mondanak... Tejüket rázva mondanak higgadt szavakat: ,Csillapodj le ... Rossz tanácsadó a harag!” En szelíd voltam. De nem sokáig, mert a vad élet összezúzott, jogaimat kiverte. Akár egy ostoba kutyakölyök, úgy éltem: ütöttek, s én még odatoltam a képem. De azután, mivel haragos szívre vágytam, a béketűrés farkát egy csapással levágtam! S elmondom, mi gyújtott még nagyobb haragra. Mikor gyűlés előtt suttogták: „Hagyja abba! Maga még fiatal — a legfőbb kötelesség: írni, írni. Csak írjon hát, ne kötekedjék/” De szándékomból ért nem engedek egy jottát. Tudom: haragudni a hazugokra — jóságI Kommunista vagyok minden ízemben. A kommunizmus, az irányít engem, hogy haragudjam arra, ami útját állja s utamról el nem térít jóakarók tanácsa. Nincs bennem félelemfisak elszánt és makacs hit és —— érdekes élni, ha az ember haragszik. Képes Géza fordítása 9

Next

/
Thumbnails
Contents