A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-11-25 / 47. szám
MONOSZLÖY M. DEZSŐ A JÁ R D A Ott, ahol a Mlynske Nivyt a Karadzsics utca keresztezi, (közelről nézve az iá a világ közepe] mert a háttérben vonat prüszköl s mindenfelől autók tömege rohan,' az életfolyam lüktető árjának zsilipje itt is fel-lejár, s mivel az ember nem madár, ő is e nyüzsgésbe beleékelt, nos itt, ahol csikorgó fékek és zajos dudák rikoltanak, a négy irányból robogó járművektől ijedten, suhanó reflektoroktól csipkézett fénykeretben állt a huszadik századbeli fáradt gyalogjáró. Az a kíváncsi átló, amelyen a tekintet az ablakból feléje mászott, nem tűnhetett fel senkinek, s a tarkaságból ki sem látszott. A közelben nem volt rendőr, így hát csak én figyeltem, ahogy e mozgásmosta szigetről a kopott vándor, megzavarodva a gépek zajától, áhitva a tengerentúli járdára bámult. Hirtelen roppant szánalom fogott el f.ecce homo — íme. az emberi] s előtte gázolva megmutattam, nincs olyan tenger, amelyen át a partig el nem ér, az, aki elindulni mer, s aki tudja, hogy hol a cél! SIMKÖ TIBOR: N A PLEM EN TE Csillag, nézd, odakinn tovatűnő alkonyt fények játszanak esteledőt vérszínű pára fölött. Torzonborz, csutorás, hadonászó, hetyke legények állnak az arcod elé: valami összetörött. Csillag, lásd, odakinn beleájul a nappal a ködbe: vadkacsaék húz el nagy, lila jelleg alatt. Október, sebein, hideg éj puha bánata köt be ... S valami döngeti, úgy döngeti itt a falat! Lassanként telehull a szemünk is az esti homállyal — elcsitul íriszeden mind a kevély lobogás. Október, sebeink ... Hol a nyár, a tavasz? ... Buja bájjal futnak a hónapok, és elhal a szívdobogás. Álmosan int a magány, az örök szerető; beleszólal indulatunkba az ész, józanul óva maraszt. Csillag, várod-e már a telet, ha beront, tele hóval? Csillag, várod-e még, hallod-e még a tavaszt?! r//S/SSf/SfWSSSSrSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfS/SS//t/WSSSSSSSSSSSSSSSS/YSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSffS/SSfSmrSSWrSSW///SMtSSSSSSSSSSSfSSSSfS//SS*. — Megismétlem mégegyszer, csak egy kicsit másképpen: Marika, én ... én nagyon megszerettem magát, legyen a feleségem! Marika úgy néz a fiatalemberre, mintha most látná először életében, majd meg nevetni kezd, de ismét csak komolyra fordul a kedve: — Dehát... ezt... ezt nem gondolhatja komolyan!? — Miért? Olyan lehetetlennek tartja, Marika? — Nem ... dehát... A mulatságon azt mondta, hogy szeret valakit, hogy nagyon szereti és ... Krnosik csendesen, nagyon őszintén válaszol: — Akkor magára gondoltam . . . Közben megérkezik jakabné kezében egy újabb csomaggal. Hamiskodva megfenyegeti Krnosíkot: — Vigyázat, Jírnosik elvtárs! Nemcsak úgy megy ám, hogy elcsavarja a lányom fejét, aztán ... 1 — Olyan embernek ismer, Margit néni? — Ne sértegessen' — villantja ki jakabné a hófehér fogát. Nem vagyok én hetven esztendős, hogy nénizzeni — Hát akkor, mikor is tartjuk meg a lakodalmat, Jakabné asszony? — kapaszkodik az előbbi gondolatba Krnosik mókázva. — Felőlem akár a jövő héten is! • — Akkor legjobb lesz, ha most melegében vesszük meg a gyűrűket, hogy meg ne gondolják a dolgot! Marika elpirul, Jakabné hangosan nevet, Krnosik meg nagv komolyan áll előttük és várja a választ. Jakabné arcáról váratlanul lehervad a mosoly: — Csak nem gondolja komolyan. Krnosik elvtárs? Krnosik egy pillanatig sem tétovázik: — A legkomolyabban gondolom! Marika lángpiros arccal néz a fiatalemberre: — Szaván fogjam? — Tessék. Egyre azon töri a fejét Jakab Margit: mi a csudát csinálhattak ezek a fiatalok, amig ő távol volt? De ha már egyszer ilyesmiről beszélgetnek, nem most kezdődhetett a dolog. — Egyszer azt mondta nekem, hogy maga még soha senkinek nem hazudott — mondta Marika. — Most is azt mondom! Jakabné kiejti kezéből a szatyrot: — Jézusmárja! Mi történt itt, míg odavoltam!? — Semmi... semmi különös ... csak megkértem a lánya kezét... — No de ilyet! — csapja össze Jakabné a tenyerét. — Most Marikán a sor... A lány lehajtott fővel áll, Jakabné várakozóan néz rá. Krnosik meg egyik lábáról a másikra áll. Marika megszólal: — Őszintén szólva én ... olyan ... én nem tudom... én tisztára meg vagyok zavarodva ... — Majd odahaza megmondja az édesanyjának, aztán majd csak megtudom én is ... szól közbe Krnosik. Marika bocsánatkérően néz Krnosíkra: — Bocsásson meg . ne haragudjon rám. olyan váratlanul jött az egész... azt sem tudom . Krnosik arcán szintén bocsánatkérés: — A vjszont látásra! — sarkonfordul és elmegy. — Úgy néznek utána, mint a szélütöttek Aztán Jakabné némileg magához térve összekulcsolja a kezét: — No. de ilyet. Marika! # * * Bognár Pistával h-->refelé robog Brünn felől a gyorsvonat. Robog, robog a vonat, csattognak a kerekei, fáradhatatlanul falja a kilométereket. A felkelő nap vörös sugarai szétöstorözzák az ég alatt gubbasztó felhőket. A fiatalember szeme az elsuhanó tájat nézi. amelyet lassanként már díszít a március vége — a tavasz kezdete, de csak nézi és egészen mást lát.. . Újév óta rengeteg terv született meg Bognár Pista agyában. A három hónap alatt az estéit majdnem mindig otthon töltötte a szobájában. Jegyzetelt, jegyzetelt, három teli napló lapul a táskájában. Sokat gondolkozott így távolról nézve a kis falut, minden más színt és értelmet kapott. Valahogy úgv érezte, hogy tévedett, akkor, amikor Krnosíkkal beszélgetett és elmélkedett Bizony nagyot változott szülőfalujában a világ mind annak ellenére, hogy rengeteg a baj, hiba és ittott elégedetlenkedő hangokat is hallani. Innen a távolból jól látja hogy a meglévő hibák nem olyan alapvetők, ameivek egy „évszázadra“ megpecsételnék a oarasztság sorsát. Az általa észlelt fogyatékosságokat, ha nem Is könnvűszerrel, de el lehet távolítani, és nem is olyan nagyon hosszú idő alatt, csak okosan és határozott kézzel kell hozzányúlni Az elmúlt három hónap alatt igen vál toző volt Bognár Pista hangulata Volt időszak, amikor csodálatos tervek szárnyán röpködött és összecsomagolt, hogy hazamegy Ellenállhatatlanul húzta a kis domboldalba tapasztott falu ezerhangú, ezerízű emléke Húzta a tavaszi köntösbe öltözött Aranyhegy csodálatos szépsége, csalta a völgyben méltóságteljesen folyó Garam zöldesen csillanó vize, a garamparti rétek tarka szőnvege. a külső határ aranybahajló búzatáblái, a kardpengés, kukoricatáblák susogása, a fecskecsicsergés, a gőlvak°lepelés. s a magas kék őg alatt remegő pacsirta munkát dicsérő éneke... (Folytatjuk) 13