A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-11-25 / 47. szám
0. SPACER: Octavitis acuta (Kórtörténet) Hogy félreértés ne essék, nem panaszkodom. Éppen ellenkezőleg, mivel anyagi érdekemet mi sem zavarja és nagyfából rendben van, hála mindenek előtt füsimunkáimnak. Folyik a vízvezetékük? A vécéjük? Megreped a táluk? Elárasztotta a víz a fürdőszobájukat? Kérem, forduljanak bizalommal hozzám Késedelem nélkül megjövök és a kommunális üzemeket zsebreoágom, természetesen a jól végzett munkáért járó fizetséggel együtt. Nincs rajtam semmi különös. Szürke, hétköznapi ember vagyok, és mégis, akár hiszik, akár nem, áldozata vagyok a magamról és a feleségemről, Kláráról való egészségügyi gondoskodásnak. Sőt, ml több, hogy egész őszinte legyek, áldozat a vagyok az állandóan emelkedő életszínvonalnak is. Ez tény. — Klára — mondom egy nap a feleségemnek —, az egészségügyi gondoskodás szemmel láthatólag tökéletesedik nálunk, az életszínvonal emelkedik, valamihez nekünk is kezdenünk kell. — Miben töröd a fejed? — kérdi Klára. — Töröm, amiben töröm — felelem nyomban. — Tennünk kell valamit az egészségünk érdekében is. Nap, víz, levegő, éried? — Felcsigázod az érdeklődésemet — állapította meg szárazon Klára. — Térj a tárgyra. — Visszereid vannak? — kérdeztem már tőle tárgyilagosan. — Mintha nem tudnád — vágott vissza Klára. — Mi bajod velük? — Érzékeny a szíved? — folytattam magam előtt látva a célt. — Hát, ha azt hiszed! Folytattam az érdeklődést, kérdéseimben megfelelő adag poéztst téve, amelyet manapság nálunk annyit reklamálnak. — 'Szeretnél-e, drágám, gyorsan a természet ölébe kerülni és gyönyörködni a hegyóriások fenségében? Szeretnéd felkínálni vasárnaponként bájos testedet a telhetetlen napsugaraknak a hegyi palakok partján és élvezni a napfényt, a vizel és a levegőt? Szeretnél búcsút mondani Csajágóröcsögének, ahová vasárnaponként az unalmas személyvonaton utazunk? Hajlandó lennél valamit tenni egészséged érdekében ? Láttam,'hogy Klára kérdéseimre oly tehetetlenül függ ajkamon, akár a szögön, hát befejeztem: — Hát akkor veszünk egy Spartakot! E szavakat hallva, Klára a nyakamba borult Boldogan felzokogott és egyre ismételgette: — A lánykák az irodában megrepednek az irigységtől és a házbeliek ugyancsak. Micsoda öröm! Ez nem is le hét igaz, belebolondulok! Mind megrepednek. — Hát csak repedjenek meg — jelentettem ki hűvösen, mivel amúgy is megszoktam már a repedt kádakat, mosdókat és vécéket. így vette tehát kezdetét a gondoskodás Kláráról és rólam is, hála az emelkedő életszínvonalnak, amely ma lehetővé teszi az emberek számára, hogy autói vásároljanak. Elkezdtünk hát takarékoskodni, gyűjtöttük a pénzt a Sportokra és spártai életmódot kezdtünk folytatni. Reggeli: tea. kifli. A tízórai törölve. Ebéd: üzemi konyha, üzemi iramban, s Klára sokszor még ezt Is kihagyta, azt állítva kolléganőinek, hogy átképeztettem magam sovány nőkre. Vacsora: tíz deka reggeltől maradt kiflire kent magyar sajt. Magyar sajt, ez a nóbel társaságban is fői hangzik, noha a valóságban csak közönséges liptai túró. Spartak lassan körvonalazódott, és Klárával olyannyira rászoktunk a spártai életmódra, hogy arra a meggyőződésre jutottunk: eddigi tréningünk könnyen lehetővé teszi még azt is, hogy Octáviát vásároljunk. Takarékoskodtunk, ahol csak lehetett. Télen nem fűtöttünk, hidegrázás közben elköltött vacsoránk után tüstént nyugovóra tértünk. Gyorsan eloltottuk a lámpát, s leheletünkkel melengettük egymást. Klárának tetszett a dolog. Újságot elvből csak a villamosban olvastunk, ha valaki széjjeltárta előttünk, jól éltünk. Egy nap azonban úgy látszott, hogy katasztrófa áldozatává lettünk, a hegyóriások csúcsai alatt habzó élet utáni közös vágyunk áldozatává. Épp két rosszul szigetelt vízcsapp mellől főttem, mikor megállapítottam, hogy Klára idegei felmondták a szolgálatot. — Veszélyben az Octávia — nyögött fel nyomban. — Istenem, mitévők legyünk? S mivel az isten nem válaszolt, magamnak kellett megszólalni: — Szólj, mi történt? — Az történt, aminek nem kellett volna megtörténnie, ami azonban a korai lámpaoltásra való tekintettel egészen természetes és logikus. Másállapotban vagyok! — az utolsó mondatot, amelyet általában kijelentő mondatnak: ismerünk, Klára csak lihegte. Érzékeny szívére gondolva, aggodalom fogott el. Az első pillanatban büszkeség hatalmasodott jel raftam, hogy a spártai reggelikre és az egész éh-étlapra gondoltam, melyen keresztül az Octáviáíg akartuk rágni magunkat, és átvillant az agyamon: mi történt volna itt, ha normálisan étkezem. De hogy tudatosítottam a következményeket, felfafdultam. Gyerek! — Ez lehetetlen, Klára! — hördültem fel kongó hangon. — Márpedig hiába, a dolog így áll — mondta Klára. — Veszélyben az Octávia, és hol a ml hegyőriásaink?! — Ne félf.jlrágám — hangzott fel utóbb vigasztaló hangom, mely teli volt megfontolással, — Az Octáviát megmentjük, nem húzzuk keresztül a költségvetésű — Hála neked! — suttogta aléltgn Klára. — Mindig hittem benned, akkor is, mikor eloltottad a lámpát. És nem csalatkoztamI — Klára bizalma helyénvaló volt. Felkerestem a barátomat. Mit nem tesz meg az emberért a barátja, aki ugyanúgy spórol egy Octáviárá, mint az ember maga. Elvállalta. A komisszió előtt. Hősiesen beismerte, hogy egy férjes asszonnyal gyermeket nemzett, feliem, mondom. Szegény Klárát Hogy megszenvedett, micsoda szégyenen kellett keresztül mennie. Szegény érzékeny szíve! A terhesség megszakítását engedélyezték, s mi újra boldogok voltunk. Barátom diadalmasan lépett ki a komisszió elől, és így szólt: — Sikerült! — Valóban sikerült, eltekintve attól az ezer koronától, amelyet barátomnak adtam, hogy vállalja az apaságot. Hiába, nem lehettünk okosak, ha eleddig oktalanul oltogattuk a lámpát. Fontos, hogy az Octávia megmenekült a veszélytől, noha ezer koronával távolabbra is lett tőlünk. Hogy milyen óriási menynyiségű magyar sajt került megint kilátásba! Egy nap azonban mégiscsak meglett az Octáoiánk, és a — nap, víz, levegő —. jelszó életbe léphetett. Búcsút mondhatunk végre Csajágóröcsögének és a tíz dekánként egy korona hatvanas magyar sajtnak. Szombatjainkat és vasárnapjainkat ezentúl az ózondús levegőjű, erdőborította hegyóriások tövében töltjük. De a sors arra ítélt bennünket, hogy felismerjük tévedésünket. Új, előre nem látott problémák és nehézségek merültek fel. Garázs! Hogy tegyünk szert garázsra? Es még nem is ez volt a legrosszabb. Az Octáviát egyszerűen otthagytuk a ház előtt, a gázlámpa oltalmában. Kezdetben rettenetesen féltettük az autót. Nem lopja el valaki az orrunk elől? Minden pillanatban felpattantunk a vacsora mellől, és kihajoltunk az ablakon, hogy ott áll-e még az Octávia. Éjszakánként ugyanígy. Éjfélig én strázsállam, éjfélután Klára silbakolt. A hegyóriásokhoz, csörgedező hegyi patakokhoz és hamisítatlan erdei ózonhoz való útra nem volt pénzünk. Az Octávia karbantartása rideg valóságnak bizonyult, mely elől meg kellett hátrálnia Klára visszerelnek és érzékeny szívének. Boldogok voltunk, ha vasárnaponként — vad dudálás közben, hogy a ház valamennyi lakója kimásszon az erkélyre — elindulhattunk Csajágóröcsögére, s gondoskodva így szólhattam: — Klára, hozod a napozókrémet? Hisz tudod, hogy tűz a nap a Gyömbér alatti — Csak aztán indultunk el felebarátaink irigy pillantásaitól kísérve. Ma már tudom, hogy az Octáviával nem olyan egyszerű a dolog. Klárával egyetemben továbbra is teát és kiflit reggelizünk, és estére egy korona hatvanas magyar sajttal kent kiflivel verjük el éhünket. Meggyőződtem arról, hogy nem létezik annyi fusi-munka, repedt cső, vécé, elárasztott fürdőszoba, hogy Octáviámmal a hegyóriások közé fúrhassak. A emberről, a magamról való gondoskodás, az emelkedő életszínvonal áldozata vagyok, amely ma lehetővé teszi, hogy autóm legyen. Én, tisztelt olvasóim, ha úgy vesszük, Klárával egyetemben sajnálatra méltó, komoly szociális eset vagyunk. Van Octáviánk, de gyakorta nem telik ebédre! Tarthatatlan állapotok! Nem akarnak velünk, barátaim, kirándulni Csajágóröcsögére? A nap voltaképpen ott is ugyanolyan, mint a Tátrában. Két szabad helyünk van. Csak a benzint kell megfizetni, kérem! Fordította: Péter László 10
