A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-11-25 / 47. szám

wKmA indefl kor megtermi hősnőit, a há­­ború a Zojákat, a tudomány a Cu- WmWá rie asszonyokat s a mindennapi élet — bátran kimondhatjuk — a Bernátnékat. Ezeknek az asszonyoknak a neve talán sosem válik széles körben ismertté, leg­többjüké még nyomdafestéket sem lát, az érdem azonban épp olyan, mint a gyé­mánt, értékén nem változtat akár platina foglalatban ezrek szeme előtt szórja szik­ráit, akár a föld mélyében ismeretlenül rejtőzik. Ilyen asszonyokra gondolhatott az az idős munkás, akivel — az eső elöl mene­külve — a véletlen összesodort a kapu­aljban. Mit is mondott akkor? — Amondó vagyok, hogy igenis, az asz­­szonyokon nagyon sok múlik. Nemcsak a házasság sorsa függhet tőlük, hanem más, sokkal nagyobb közösségek sorsában is döntő erőt jelenthetnek. Nézem Bernátné kezét. Ujjaín az új dió és a régi évek munkájának nyoma. Az őszi napfény megcsillant szürkülő, göndör haján. Barnára sült arcából, mosolygó kék szeméből derű árad. A tizennégy gyerek merre van? Emlék­szik-e még karja a dajkáló, ringató moz­dulatok ritmusára? Tizenkét éve, hogy megszületett a legkisebbik, aki egyidős a szövetkezettel. Paula néni sok nehéz időt megért, de személy szerint a két újszülött viselte meg a legjobban. — Ki gondol fizetségre akkor, ha a magatehetetlen kisbabát tisztába teszi, eteti, ápolja, gondozza? Hát ilyenféle cse­csemő volt akkor a főrévi szövetkezet is. Törtük magunkat reggeltől estig, minden erőnket, időnket elvette, de vissza nem fizetett semmit. Hanyatt-homlok menekült onnét, aki csak tehette. Hány órát dol­goztunk le ingyen brigádban 1 Olyan re­ménytelenül nézett ki minden igyekeze­tünk az első három évben ... Néha sírva szoptattam a kicsit, mikor egy-egy félórá­ra hazaszaladtam. De mindent meg kellett kapnia, amire szüksége volt, fejlődött, gyarapodott. Ez tartotta bennem a lelket. Arra gondoltam, ha a szövetkezetért is mindent elkövetünk, annak is meg kell, hogy legyen a látszatja. Hát meg is lett, csak én koptam el közben. Maga sem hiszi, mert rám nevet és jól tudja, hogy nevetős arca, szemének tisz­ta tekintete meghazudtolja korát, mert csak a hiábavaló, eredménytelen küzde­lem öregít. — Csak ma hallaná — mondja. — Brí­­gádmunka? Fizetés nélkül? Egy félórát sémi Hiszen ma nem is kell, mert ha néha ráadás is szükséges a munkából, meg tudják fizetni a bérét. A szövetkezet már „fut”. De teremteni szinte a sem­miből, áldozatkészség nélkül bizony nem lehetett. Bernátnétól egy olyan áldozatot is köve­telt, amit bizony önként sohasem hozott volna meg. Szép, felnőtt fiát. Három éve a tragikus eseménynek, hogy a traktor maga alá temette. Tizennégy gyermeké­ből tizenkettőt felnevelt, de azóta már csak tizenegyen vannak. A szülőkön kívül még négy gyermek él a kétszobás kis házban. Közülük a legidő­sebb most tölti éppen első katonaévét. — Szépen keresett már mikor elment, 1600—1600 koronát is hozott haza havon­ta. Egy ruhát sem vett magának, hogy ne hívott volna: „Ugyan, jöjjön, anyus válasz­tani. Maga mégis jobban ért az ilyesmi­hez”. Segített pénzzel is, szerény, jó fiú. De nem lehet egyikre sem panaszom. Nem volt rá sose időm, hogy kényeztetéssel követelővé tettem volna őket, mégis haza­húznak még ma is mindannyian. Mi lehet az az otthont teremtő erő, ami ebben az egyszerű, kedves asszonyban la­kozik. A meg nem alkuvó kötelességtel­jesítés mindenkivel és mindennel szem­ben? Vagy az a plusz, amit még még ezen felül adott? Az a szeretet, amiből minden­kinek és mindennek kijutott, amivel csak foglalkozott? De nem hagy időt a töpren­gésre. — Csak az idő. Mindig azzal volt a leg­több bajom. Ma is ritkán fordul elő, hogy egy-egy negyedóráig ölhetett kézzel ül­hetnék. Pedig már a nemzeti bizottsági tagságomról is lemondtam. Három évig foglalkoztam szociális ügyekkel. Gyakor­lott szakácsnénak nem nagyon kell a re­ceptkönyv. Nem is akadt hiba abban, amit csináltam, csakhát mikor? Tenger volt a munka a szövetkezetben, mert ez akkor volt, amikor még olyan messze húzódtak tőlünk az emberek, amennyire csak lehe­tett. Sötét, estében jártam házról házra s igyekeztem meggyőzni, rábeszélni az em­bereket, asszonyokat, jöjjenek brigádba, segítsenek, talpra kell állnunk, nem vár­hatunk a sült galambra, hát... nemigen fújták meg a széket, hogy leültessenek. Még azt is megkaptam, hogy mit kuntor­­gok ilyen sötétben s háborgatok mást. A rendes emberek vacsora után már a lám­pát ülik körül. De az efféle sem tudta ked­vem szegni. Más volt az, amiért nem vál­laltam többé tagságot. A házi béke került veszedelembe. Nemcsak az uram traktált megjegyzésekkel, a gyerekek is kezdték a szemrehányásokat. Először rosszul esett, hogy nincsenek megértéssel, de nem tar­tott sokáig, amíg rájöttem: nincs az a köz­ügy, ami fontosabb lehetne a családom­nál. Bernát bácsi nem kapcsolódik bele a be­szélgetésbe, a kertben motoz, míg mi a íalmenti lócán ülünk, de úgy látom, hogy most suttyomban mosolyog a bajsza alatt. Talán arra gondol, amikor szép szóval, aztán erélyesebben a családi tűzhely mel­lé kötötte feleségét, aki úgy ontotta mun­kabírását, erejét, szeretetét minden jó ügy érdedében, mintha bizony elpusztíthatat­lan lenne. — Van rátermett asszony akárhány — folytatja —, magam is rájöttem, meg aztán már könnyebben gördül a szekerünk ke­reke. Nem akarok én nagy dolgot csinál­ni belőle, de regényt lehetne írni arról, mi minden történt azalatt, amíg így lett, amint van. De nem szívesen beszélt az elmúlt rossz­ról, inkább néz előre, mint hátra. Talán éppen ez a tulajdonsága őrizte meg őt még ma is életvidámnak, fiatalnak. Pedig az élete ma sem idill, mint ahogy az élet­ben lehetnek idillek, de maga az élet so­sem lehet az. Küzdelmes évek, becsülettel töltött hosszú sora azonban elvezet odáig, ahonnét az ember már a termést is látja, s ez megajándékozza a derűs életszemlé­lettel. Tízéves forma fiú fordul be a kapun. Az egyik unoka. A nagymama köténye alatt megcsörren a dió. Mialatt a fiúcska a csemegét fogyasztja, megérkezik az egyik gyerek is. Sudár, fekete kislány, tizenhat-tizenhét évesnek nézném, de még csak a kilencedik osztályba jár. Divatosan szabott nadrág simul rája, mellénk tele­pedik a padra. Elnézem egymás mellett a falusias szoknyát és a bársony nadrá­got. Sosem hittem volna, hogy ilyen össz­hang lehet két ennyire elütő ruhadarab között. ORDÖDY KATALIN (Prandl Sándor felvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents