A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-11-11 / 45. szám

— Azt szeretném látni, maga... magam .. — kereste a szavakat a lány, anélkül, hogy a fiúra pillantott volna. A sarkon beforduló férfi ekkor haladt el mellettük. Alig hagyták maguk mögött, amikor Sanyi széles ívben eiröpítette cigarettáiét és elkapta a lány fejét, ibolya védekezni kezdett, de már szabad is volt.

— Látja, most már jobb íze volt a szájának — gúnyolódott a fiú —, harmadik csókja már biztosan boldogítani fog ...

Ekkor történt hogy a lány elsírta magát A furcsa, fájdalmas zokogás megdöbbentette a fiút. Tévedett volna? De hiszen nem először fordul elő, hogy egy-egy kihívóan rámosolygő lány után ered... és még sosem . .

— Na csak nem kezd el sírni, hagyja már abba . . meghallják — szólt, hogy némikép elrejtse meglepetését, de a lány máris nekilódult és futott, ahogy csak tudott. Sanyi nem követte többé. Ott maradt azon a helyen, ahol a lány hagyta. Nem fordult vissza mindaddig, amíg láthatta a riadtan futó, kedves lányalakot, amíg ki nem ért a fényárban úszó főútra Akkor elővett egy cigarettát és rágyújtott. Az első szippantás nem esett jól, még egyet kettőt szívott gyors egymásutánban, aztán mérgesen földhözvágta.

A következő héten Sándor bácsi benézett az otthonba, érdeklődött, szerencsésen hazaért-e Ibolya. A lány nagyon szomorúnak látszott, de erőt vett magán és megpróbált mosolyogni.

— Jól érezted magad nálunk, Ibolyka? Eljössz máskor is?

— Nagyon jó volt, köszönök mindent és természetesen gyakran elmegyek, ha nem leszek alkalmatlan .

— Ugyan — legyintett Sándor bácsi —, miket beszélsz? Kár, hogy a fiam nem volt otthon. Derék legény. Apja fia. Huszonnégy éves, csak az a baj, hogy egy kicsit csapodár... mint az apja volt — kuncogott Sándor bácsi. — Ilonka nénéd csak azt sajnálta, hogy még a fényképét sem mutattuk meg a betyárnak, dehát olyan rövid az idő és annyi mondanivalója van az embernek. Örültünk neked. Vasárnap gyere el újra ...

— Vasárnap kirándulásra megyünk ... az egész otthon.

— Na, akkor Mikuláskor, szombathoz egy hétre, de akkor feltétlenül...

— Köszönöm szépen, ott leszek.

Ibolya kikísérte gyámapját és folytatta

munkáját. Kötényeket varrt a hat-hétéveseknek, de ki tudja mi volt most vele? A máskor oly fürgén berregő gép minduntalan elhallgatott. Hol a szál csomósodott össze, hol az anyagot húzta meg a tű. Ibolyának folyton folyvást a vasárnapi esti kaland járt eszébe. Nem tehetett róla. Nem akart rágondolní, és mégis. Ha lehunyta a szemét, azonnal megjelent előtte az „útonálló” gúnyosan mosolygó arca. Ha elaludt róla álmodott. Néha még furcsán és érthetelenül arra is vágyott, hogy megölelje és újra megcsókolja a csinos útonálló.

Mikulás szombatjára Ibolya még szótlanabbá. szomorúbbá változott. Most már biztos volt benne, hogy szereti a fiút. Dehát miért is lenne ez olyan érhetetlen, hiszen előtte sosem ölelték meg és a száját... soha nem csókolta még senki. Jő, hogy nem látja többé az életben., biztosan elfelejti majd egy-kettőre — vigasztalta magát a lány, de anélkül, hogy bízott volna a vigasz igazában.

Csöngetésére Sándor bácsi nyitott ajtót. Lesegítette kabátját és betessékelte a meleg szobába. A gyönyörűen megterített asztal és a halkan áradó kellemes zene a két héttel ezelőtti iő érzést keltették benne Otthon van!

— Ülj le kislányom. Mindjárt jön Ilonka nénéd is... a vacsora már készen van.

— Ugyan ... hagyd csak ... majd szól

ő ha - segítségre lesz szüksége. Vendég vagy, élvezd a vendégnek kijáró jogokat. Na, de ma megismerkedhetsz a fiammal is. Itthon van — újságolta Sándor bácsi.

— Isten hozott, kislányom — lépett be Ilonka néni. Mindjárt vacsorázunk ... csak ez a Sanyi. Nem .udnm, mi van ezzel a fiúval. Még a végén beteg lesz.

— Ugyan fiacskám, ne légy mindjárt borúlátó, biztosan szerelmes, én is úgy voltam — próbálta nyugtatni feleségét Sándor bácsi.

— Nem értesz te ehhez, Sándor... én isimerem a fiamat. Ezelőtt nem volt olyan este, hogy itthon maradt volna, most meg már jő tíz napja, hogy nem megy sehová, szavát se lehet hallani. Szomorú, szótalan. Ha szerelmes lenne, sülve-főve együtt lenne azzal, .akit szeret.

— Hát akkor az ellenkezője, anyjuk.. csalódott valakiben. Abba se halt még bele senki. Kibírja ő is, ne félj — kedélyeskedett Sándor üácsi.

— Most is alig tudtam rábeszélni, hogy bejöjjön. Azt mondja, fáj a feje, a barátait is elutasítja, azelőtt alighogy hazaért a munkából, már itt voltak érte és ment, most meg úgy mennek el, ahogy idejöttek. De ezt azért nem bánom, az a két vagány sok gondot okozott nekem. Nem Sanyinak való társaság. Sokat mondtam neki... de ... pszt... jönl -A szomszéd szoba ajtaja kinyílott és belépett Sanyi. Amikor rápillantott Ibolyára, kezében furcsán kaitant egyet a kilincs és szinte elnyomta azt a leheletnyi halk sikolyt, ami Ibolya szája elé kapott kezén keresztül kicsúszott. Ilonka felug— El kell mennem .. nekem... én — dadogta fülig pirulva.

Sándor bácsi észereveite, hogy valami történt a fiatalok között, a lány karja után kapott.

— Csak nem hagyod itt a vacsorát... na, ülj csak vissza szépen, • mindjárt jövünk és kezdhetünk enni — mondta s azzal kifele indult a konyha felé és mentében megfogta felesége kezét, hogy maga után húzza a meglepetten álldogáló asszonyt.

Magukra maradtak.

A leány megint felállt és' kettőt lépett kifelé.

— Ne menjen el... bocsánatot kérek — nyögte ki a fiú, majd odalépett a leány elé —, vágjon pofon, de legalább kétszer és minden erejéből.

A sírásra álló száj Ősszezárult, olyan szorosan, hogy elveszítene szépen íveit formáját. Az egyik kis kéz hirtelen a levegőbe lendült és... és megállt a fiú arca

Sanyi várta és szinte kívánta az ütést. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd mikor a pofon nem csattant el, hirtelen felnézett. A lány elmosolyodott, de nein szólt.

— Haragszik? — kérdezte bűnbánóan Sanyi.

Ibolya nemet intett.

— Higgye el, nagyon megbántam — nyögte szánalomra méltó hangon Sanyi.

— Miért? Hiszen oiztosan nem én voltam az első akit... — leckéztette a lány.

— Igaza van — csúnyán viselkedtem, de maga mosolygott rám — ugye, igen? — próbálta védeni magát a fiú.

— Nem magára — mondta nagyon halkan a lány —, csajt úgy magamban, hiszen olyan boldog 'oltam. Azt hittem, nekem is lesz már otthonom, hova ha csak néha néha is, de hazajöhetek...

— Nálunk járt? — kérdezte Sanyi, és egyszeriben kegyetlenül fájni kezdett a szíve.

Ibolya bólintott.

— Ha tudtam volna, hogy maga ... hogy apám gyámleánya ... hogy milyen szerencsétlen gyermekkora volt... nyögte a fiú.

— Elmondták? — nézett fel enyhe mo-i sollyal a lány.

— Folyton magáról beszélnek, szeretik magát, nagyon megszerették

— Mégsem jöhetek ide többé.

— Annyira haragszik?

— Már nem haragszom, él is felejtettem az egészet, még aznap este — hazudta szemlesütve, nyakig pirulva.

Nem beszélhettek tovább, bejöttek az öregek. A vacsora nyomott hangulatban kezdődött, de aztán megindult a beszél-i getés és a végén már vicceltek, mosolyog-i tak is.

Fél kilenckor ibolya menni készült.

— Elkísérem — ajánlkozott Sanyi —, nem engedhetem egyedül.

— Nem félek! — kapta fel a fejéta lány.

— Hagyd csak, kislányom, hadd kísérjen el, tényleg jobb, ha nem engedünk egyedül, meg aztán neki sem árt a friss levegő. Ilyen nagyvárosban mindenféle ember akad, különösen ezek a huligánok, az ember folyton csak a rosszat hallja ró-i luk. Eredj csak fiam, rád nyugodtan rád-i bízom a kis gyámleányomat — mosolyo-i dott el Sándor bácsi, és nem vette észre, milyen piros lett egyszeriben fia.

Sokáig nem szólt egyikük sem. Mentek, mentek egyenesen, amíg a kivilágított vil-i lanyóráig nem értek. Ott zavartan egymásra néztek, majd a lány elindult arra, amerre a múltkor futni kezdett.

— Szeretem magát, Ibolya.

A lány nem szólt, mégcsak nem is intett.

— Nem vagyok én olyan rossz, ne hlgy-i gye ... csak jobb sem vagyok, mint más...

— És amikor elindult utánam, amikor erőszakoskodott, már akkor is szeretett?,

— kérdezte kicsit gúnyosan a lány.

— Nem .. akkor még nem ...

— Hát akkor mikor?

— Amikor eltűnt ott fenn, ennek az út-i nak a végén a fényben ... azóta — sóhaj-] tott egy nagyot Sanyi, majd elkeseredett hangon folytatta —, de hiába minden, úgyis tudom, hogy gyűlöl . .

— Én gyűlölöm? — képedt el, Ibolya,

— Honnan vesz ilyesmit, hiszen ...

— Hiszen? — kérdezte reménykedve Sanyi.

— Hiszen én is... szeretem! — mondta ki sóhajtásszerűen a lány.

SZIROTYÁK DEZSŐ RAJZAI

11