A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-10-28 / 43. szám
gyurcso istván: naplójegyzetek őszi levél születésnap Nincs egy levél sem már az almafákon a Sajó partját belepte rég a dér, hiába keresem, hol az a lábnyom: a lehullt lomb a földön bokáig ér. A fűzfák ágát ökörnyál kötözi egymáshoz, és a víz jéghideg tükör... — A parton még ott a nyár emlékei: egy lapos kö és egy tört ág üdvözöl. Nyári fürdés után a kőre léptem, a letört ágra volt akasztva ruhám, most nyomokat hagyok az őszi dérben, a kert alatt, egy november délután. — Nincs egy levél sem már az almafákon, mégis mindegyik csöpp ág neked üzen, üzengetik, hogy visszavárnak nyáron: e hiradásról szól ez a levelem. Évfordulók köszönnek rám az útfélen egymásután: születésnapi ünnepek. — Köszönöm, ne köszöntsetek. Inkább ti, kedves köznapok emeljetek most kalapot. magasfeszültség ablakból Tüzek égnek és lángok lobognak! Keleten meghasadt az ég burka. Hajnalodik, lám, e téli reggel tavaszt hazudik, mint a lány, olyan e tűz, hol hideg, majd lánglobogás. Tüzek égnek. Szikrát szór száz ablak, a szobák mélyén van csak bársonyos homály, ám a függöny mögül szemek tüzelnek a tűzre válaszul. — Üdvözlégy, szemet vakító, szívet szédítő hajnali fény! éjféli órák után Ojra holnapban van a tegnapom. Pénteki estém, szombat hajnalom között, nem több, mint háromezer szó nyüzsög, árad: kapocs és feloldó hatalom, itt, a szétszórt asztalon. Most már kopoghatsz. Oldj fel nyugalom! Ezüst a bánat, éles, mint a kés: ne szúrj halálra vérző ébredés! Szőke nyugalom — Most csókolj, álom! — Káromkodom, és az istent szánom, ki nincs, mégis oly gyakran szóba jön. Hipp, hopp, a hegytetőn vagyok. Egy gondolat és meghalok. Zümmögő halál: búg a drót — Kiáltsunk most egy halihót, űzzük el; szándék, félelem ... — Kék-lila kankalin terem: tavasz van, tavasz, szerelem! — tűnődések szárnyakon Hírét, nevét verjük egyre: irodalmunk jajgat szegény, járjunk arra, keljünk erre: hirnélküli a költemény. Csöpp a hírünk, nagy a kedvünk: sokszor ezen veszekedünk. Majd a lábunk járjuk térdig, Vöktől, Bőstől Kelecsényig.' — Am az értelem elfárad. Kérdezgetjük, van-e házad? Szobádban televízió.... Vízió, mindez, vízió. vita Szaporodik, majd csendesül; a szó lágyan szívünkre ül. S újra korbács az indulat; mulat a szánk, a szánk mulat. Gondolkodik a szív, hallgat; a szó, ugyan, meddig tarthat? Tarthat, tán holnap reggelig. Am elszelídül, oly szelíd éjfélre minden szó, varázs; parázs a szív, már csak parázs. 11
