A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-08 / 27. szám
Nyár a parkban BATTA GYÖRGY; f* ■■ « 1-----------— Gombok A gyermekláncfű kicsi gömbjét, milyen furcsa, egy fiúcska kézbekapja, fújja, fújja — s nincs a gömb. Szétpattannak esőkor a tócsák tetején parányj gömbök, és szétpattan a kislány színes játékgömbje, ha rászalad egy autó, és söröspoharam falán pillanatonként esnek szét a buborékok gömböcskéi. Gömb a föld is, mint a gyermekláncfű, buborék vagy játékgömbök. Gömb a föld is. Szétpattanhat, és akkor nem lesz Kati és senkinek se lesz Katija, és kialszanak a fények, megszűnnek a kontrasztok, s az új mese, mely még a csillagokban, fákban, halakban, madarakban, vizekben van, az új mese sem születik meg, hogy majd elaltassa pöttöm fiadat, de pöttöm csokoládészín fiad sem lesz, sem fehér ruhácska, miben feléd tipegne a réten, virágok között, mik éppen olyan színűek, mint a mesefilm, mit fiaddal néznél majd délután, de mesefilm se lesz, meg rét se és virágok. És vers se lesz többet. Nem fog kínozni, megértik-e, amit írtál, mely, íme, most is, formátlan és rímfelen. Én írok mégis, mert félek, szétpattan földünk is mint a gyermekláncfű gömbje, ha a kisfiú fújja, fújja, vagy mint a kislány színes játékgömbje, ha rászalad egy autó. És hallom, ahogy sírnak a gömbök és bömbölve pattannak szét ott a söröspohár falán, vagy ahogy sisteregve dördül a tócsa tetején a buborék, mikor semmivé lesz, és hallom milliószor feltranszformálva a kislány fuldokló zokogását gömbje után, mely szép volt, szép színes és a réten már szinte kibírhatatlan a gyermekláncfű gömbjeinek durrogása, amint robban szét gyors egymásutánban vagy lassan-lassan. Mert gömb a föld is, melyen élek és élünk, és félek, nagyon félek, s írok ezért, hogy mindenkinek megmaradjon apja, anyja, madara, virágja, Katija. rsJ/s/sS/SS/SSS/////J///SSSS///SSS/SSyS//SSS//SS//SSSSSS//S/S//S/f//S//S/Sf///SSSSf/SfSSSfSSS/S/SSSSSSSSSfSS/S/////SS///SSSS/SS/SSSSSS/SS/S/SfS/SSSSSfSSS/SSSS/f/SSSSSSSSSS/S/S//i Bognár fürgesége lelassult: — Talán félsz tőlem? Sokára válaszolt az asszony: — És, ha félnék? — Akkor... akkor add vissza a kulcsot és ered] haza! — felelte Bognár szomorú hangsúllyal. Apró felhőcske vonult Margit arcára: — De... valamit akart mondani!? — Akartam, Margit, de még mindig nem zártad be az ajtót, se a kulcsot nem adtad vissza. — Tessék! — nyújtotta Margit Bognár felé a kulcsot. Félúton megállt az ember keze: — Hát mégis itt hagysz? — Nem... nem hagyom itt, de én az ajtót nem zárom be. Zárja be maga, ha akarja. Gyors egymásutánban kettőt kattant az ajtó zárjában a kulcs A sötéten ásító hajlok belsejében csak a kis rácsos ablakon benyilalő hold fénye világolt. Bognár József fogadkozott magában, hogy nem nyúl az asszonyhoz bármilyen éhes Is ',á, pedig a közelsége igen felpezsdítette vérét. Hangosan ennyit mondott: — Nem szeretném, ha véletlenül meglepne itt bennünket valaki. Nem a magam becsületét féltem, elhiheted! Margitot jőlesőn átjárta a nagydarab férfi meleg embersége. — Nem félek én magától, Józsi... Ha félnék, el sem jöttem volna. — Tegnap is nagyon vártalak — mondta az ember, majd megyújtotta a gyertyát és felbillentette a csapóajtót: — Gyere le a pincébe! A gyertya imbolygó fénye torz árnyékot rajzolt a két lefelé lépkedő ember alakjából a lépcsőkre. Lenn, a halvány fényben gubbasztó hodókra esett az aszszony tekintete. Csodálkozó hangon kérdezte: Magának ennyi bora szokott teremni!? Bognár elmosolyodott: — Hát szokott szépen!... Az egész környék tudja, hogy Bognár József milyen borosgazda, csak te nem tudod, Margit!? — Hát annyit tudok, hogy magának van a legtöbb szőlője — mentegetődzik Margit —, meg azt is hallottam, hogy egyetlen otelló tőkéje sincs — mind oltvány, de hogy milyen sok bora terem, azt nem tudtam... Mind maga issza meg? Bognár elneveti magát, igen jó a hangulata, kedve szerint alakul a helyzet: — Hát. .. ami igaz, az igaz: nem sajnálom magamtól: minden nap beveszem a porciómat, de csak módjával, módjával, Margit... A feleslegeset aztán eladom... Tudod, életemben egyszer gyalázott meg a bor. Nem is csoda! Akkor majd egy vizes vödörrel Ittam meg éhgyomorra, Persze, hogy földhöz vágott... No, de miért is hívtalak le? Gyere csak!... Látod ezt a kis, huszonöt literes hordót?! — Látom... Egy pléhdarabkával le van szögelve. — Úgy, ahogy mondod!... Hétéves bor van benne! — mondja Bognár rejtelmes, de egyben dicsekvő hangon. Mikor leszögeltem, megfogadtam, hogy csak akkor bontom fel, ha valami nagyon nagy dolog történik az életemben! Valami nagyon nagy dolog! Bognár József éleiében volt egy pillanat, amikor már majdnem felbontotta a hordót, mégpedig ötvenhatban... Olyan volt a kis falu határa, mint hatalmas tenger közepén egy kicsi sziget. Köröskörül már mindenütt szövetkezet volt, csak itt álltak a parasztok egyenes derékkal, összeszorított foggal, ökölbe szorított kézzel, dacolva, az Idővel, szidva a rendszert, kommunistákat, oroszokat, egyszóval mindenkit, aki meg próbálta bolygatni a nyugalmukat, ötvenhatig állták a sarat forró fejjel, forró ősi parasztvérrel. Azt hitték, azzal áltatták magukat, hogy az ő oldalukon az Igazság, hogy paraszti nyakasságulk előtt előbb vagy utóbb térdreborul a rendszer. Örültek, ha gyengén menő szövetkezetről hallottak és káromkodtak, ha valahol tizenöt koronás osztalékot fizetnek. Ötvenhat őszén a járás minden épkézláb embert megmozgatott, hogy a falu lakóit meggyőzze. Teljes egy hónapig tartott a küzdelem, mert küzdelem volt a javából. S végül megtört a jég. A falu beadta a derekát: jajongás, harag, könny közepette, de beadta. A Járásiak örültek, hogy végre száz százalékot jelenthetnek, a falu meg miRtha halotti tort ült volna. Talán ők maguk sem tudták kit, mit siratnak. Akkor a községházától Bognár József útja egyenesen a hajlókba vezetett. Két napja egy falat nem sok, ann”i sem csúszott le a torkán. A kis hordó fölé állt gondolván, hogy elérkezett a fölbontás ideje. Nekifogott, abba is haevta. Az Folytatjuk 13
