A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-09-23 / 38. szám
1LJA EHRENBURG: Barátom Jorge Amado M ost töltötte be ötvenedik életévét. „Milyen öreg" — mondják a zöld iliak. De a korombeliek felsóhajtanak: „Milyen jiatali"... Egyébként a szám semmit sem mond; ötvenéves korában Cervantes még hozzá sem fogott a Don Quijote-hoz, Gogol viszont már negyvenhárom éves korában meghalt. ]orge Amado hajnalhasadtokor indult el a maga útján. Tizenkilenc éves korában adták ki első regényét. Mit nem végzett azóta! Sok könyvet irt, volt börtönlakó, emigráns, képviselő, s vtár akadémikus lett: bejárta a világot Chilétől Kínáig. Svédországtól Ghánáig; megismerte ellenség hízelgését és vélt barátok bosszúját, a kétségbeesést és boldogságot, jelszólalt óriási tömeggyüléseken és tépelódött magányosan egy darab papír előtt, szenvedélyesen és zajosan élt, vállalta a börtönt és a koldustarisznyát is, és valószínűleg csak egyet nem tett — nem gyűjtött anyagot a regényeihez; tizenöt év alatt a regények százait élte át, nem keresett művei számára hősöket, a hősök keresték őt. forge Amado csaknem valamennyi regényében azt a vidéket írja le, ahol gyermek- és serdülőkorát töltötte, á Brazília északi részén fekvő Bahia államot, a kávé- és kakaóültetvények gazdag és koldusszegény jöldjét, ahol sok-sok ember halt meg és hal éhen. Számomra csakúgy, mint sok millió különböző nyelvű olvasó számára ismeretlen világot fedezett jel, s ez a világ annyira közel került hozzánk, annyira megértette és érzékéltté vált, hogy amikor Recife (régi nevén Pernambuco) repülőtérén leszálltam, a vándorfényképéstzbén, a cipőtisztítóban, a néger hordárokban, a kacérkodó, kije stelt vénasszonyban, a karanténorvosban, a snájdig, de rég nem borotválkozott tisztben felismertem Amado figuráit. II- héus városról, ahol Amado született, a sző szoros értelmében mindent tudok, mintha hoszszú évekig ott éltem volna. Mindez így van, és a kritikusok méltán hangsúlyozzák, hogy Amado jól ábrázolja az ültetvények szerencsétlen munkásainak életét, a falat ennivalót kereső, éhező emberek vonulását a pusztaságban, az óriási ültetvények tulajdonosait, a „tábornokok” és „ezredesek harcát az új burzsoázia, a kávé- és kakaóexportőrök ellen,’’ az eldugott kisvárosban uralkodó erkölcsöket. De vajon csak erre szorítkoznak Amado könyvei? Valóban olyan fontos megismerkednünk a 23 ezer lakosú llhéus történetével és erkölcseivel? Amado Gabriela című legutóbbi regénye elé szerény alcímet írt: „Egy vidéki város krónikája". Nem tudom, gondolt-e a Vörös és fekete alcímére, Stendhal ugyanezt bocsátotta előre: „Krónika 1830- ból”. Amikor Stendhal regényét olvassuk, vajmi kevéssé érdekel bennünket de La Mole összeesküvése vagy az akkori ultrák és liberálisok harca. Nem a birtokosok, a „fazendeirók’’ összeütközései a „haladás” híveivel izgatnak bennünket, amikor Amado regényét olvassuk; embereket látunk, akik segítenek megértenünk kortársainkat, önmagunkat, bár a cselekmény a világ másik végén játszódik és gyakran századunk huszas és harmincas éveiben... forge Amado benépesítette a világot a maga hőseivel, akik — természetes halállal halnak meg vagy orvul lelövik őket, megrokkant öregek vagy tejfelesszájú fiatalok — élnek és élni fognak. Amikor új regényét olvasom, a régebbiekre emlékezem: ugyanazok az emberek, azok, s mégsem azok, hús-vérré vált árnyékok, amelyek immár harminc éve követik, az írót... Miben rejlik az ereje? Nem beszél az emberekről, láttatja őket. Ömaga nem lép ki a színre, nem szakítja félbe a párbeszédeket rezonór elmélkedésekkel. Hőseivel tart, szereti őket. Ha nem tartana hősei-: vei, nem tudna bevilágítani lelkivilágukba. Nagy baj, ha a festő grafikussá lesz' és a regény vásznát két színnel, koromfeketével és hófehérrel festi be. Amadötól távol áll a hideg szemlélődés. Gabriela című regényében elbűvölő mulatt nőt ábrázol (miközben a regényt olvassuk, látjuk fahéjszínű bőrét, szegfűszeg illatát érezzük). Egyszerű asszony, szereti az életét, örül, ha az utcán elragadtatott pillantások kísérik, szeret ízletes ételeket főzni, a szabadságot -választja a jólét helyeit, a szakácsnői mesterséget az úgynevezett társaságbeli hölgy élete helyett, a papucsot a divatos körömcipő helyett. Nincsenek bonyolult gondolatai, vagy kifinomult érzései. De Gabriela mindenkinek tetszik, mindenkit lenyűgöz. 1/SS/SS/fSSA/Sy/SSSSSSSSSS////SSSSS*SSS/S/SSSSSSSSsSSSS/SSSSSfSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSS/SSSSS//SS/SSSS/SSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSS?SSSSSS///SSSS/S//S — Te?!... Téged szeretlek, Margit.., Meg a házat is felépítjük... de az elet nemcsak szerelemből, meg építkezésből áll... — Én meg azt tartom, Józsi, hogyha van szép házam, kenyerem, ruhám, meg derék emberem, akit igaz szívvel szeretek, akkor mindenem megvan... Akkor tudok örülni az életnek, meg tudom becsülni ezt a világot! — feleli Jakabné és kedveskedve Bognár mellé húzódik. ■— Ne gondolkozz mindig, Józsi... vesd félre a nyíkasságodat!., Meglátod, még te is fogsz tudni örülni az életnek!.. Hiszen nincs neked az égvilágon semmi bajod. .. Amit annak tartsz, saját magadnak szerzed!... Odakint süvöltve söpör végig a szél az Aranyhegyen Ölmosszürke felhőket kerget maga előtt. Szomorú, borongós ősz van, Bognár József egy pillanatig mégis úgy érzi, hogy illatos, napsugaras tavasz muzsikál a szivében. Bognár megfogja az asszony kezét: — Majd csak lesz valahogy, Margit... De ha a lányod nem megy a Lacihoz, akkor... akkor mi lesz? — Akkor várnunk kell, Jóska.. A kályha mellett heverészó macska nagyot nyújtózik, mennyezet felé púposítja a hátát, majd a heverőre ugrik könnyedén. Bognár ölébe fúrja a fejét, cigánykodva dorombol neki. — Várnunk?.. Alig vártam a feleségem halálát.., bánom is én, ha megver az isten... És most megint várjak, várjak. .. Nem így gondoltam én ezt, Margit, nem így. .. — Nem gyalázhatom meg a lányomat, Józsi, értsd meg!... Már így is van elég bajod a faluban... Addig is megfőzök, amikor tehetem, kimosok rád... Bognár lógatja a fejét: — Nekem mindegy .. ahogy akarod... úgy lesz... * • * November vége. Bognár József a hajlok előtt áll. Nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb az élete. Margit eljárogat hozzá, Juli néne is főzöget, így jól él, eszik, iszik. Néha-néha már füttyös kedve Is viszatér. Lent, nyirkos köd üli a völgyet. A hetes eső sártengerré változtatta a világot A dülőutakon tengelyig ér a sár. A levegő sűrű, nehéz. Penészedő szalma, rothadó répa és krumpli szaggal keveredik a szövetkezeti istállók mellett párádzó trágyadombok bűze. A Garam parti legelőn nagy lűdsereg tarkáink. Olyankor hangoskodva összeakaszkodnak a hosszúnyakú gúnárok. A köd hol ritka, hol sűrűsödik, néhol az Aranyhegyet is beborítja. Valahol a távolban váltást jelez a cukorgyár szirénája. Ekkor pillantja meg Bállá bácsit, a kisbírót, amint a barázdán felfelé cuppogtatja gumicsizmáit a' tapadős sárban. A hajlekjeié érve nagyhangon köszön: — Adj isten, Józsi! — Jónapot!... No, kerüljön beljebb! Bállá bácsi a diófa derekához törülgeti sáros csizmáját, s mikor elkészül a művelettel, belép a hajlókba. — Ide közelebb, a kályhához üljön, Bállá bácsi! Az aprótermetű kisbíró kezefejével kétfelé törli nagyágú bajuszát és hamiskásan Bognárra sandít: — Csak nem a borodat akarod megkós-: toltatni, Józsi!? Bognár is átveszi a hamiskás hangot: — Ügy tudom, maga nemigen szereti,Bállá bácsi. Villan az öreg szeme, miközben leül a kályha melletti kisszékre: — Hát nem szeretem, ha nincs, de ha van, megiszom, nem fog ki rajtam, az apja teremtésit! — Előveszi a pipáját, meg-: tölti, s talán a hatodik szál gyufával sí-: kerül a rágyújtás is. Méltatlankodva ingatja a fejét. — A fene vinné el- a gyár-: ját!... Csak minden tizedik szál, ha jó!s Hiába, no, ilyen a normamunka! Közben Bognár József kézbe veszi a boroskancsót és felbillenti a csapóajtót. — Ne fáradj, Józsi, nekem mennem kell!... Hivatalosan gyüttem volna!... — Sebesen pislog az öreg, mintegy jelezve, hogy benne megvan a jószándék a rá-12
