A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-09-09 / 36. szám
j á-t-o-li-a-t-á-r ► nyílt levél kulturális és irodalmi kérdésekről Kedves barátom! Régen és Jogosan hangoztatott kívánságodnak szeretnék eleget tenni. Jól tudom, hogy hivatásnak érzett munkád mellett mi köti le leginkább érdeklődésedet, mi az, ami szabad időd Java részét kitölti. Nem a bélyeg, a képeslap, illetve a gyufacimke gyűjtésének hódolsz, a televíziós készülék képernyője sem láncol magához minden áldott este, sőt még csak szenvedélyes mozilátogatónak sem nevezhetlek. Van viszont valami, ami rabul ejtett, aminek behódoltál: a nyomtatott betű varázsa. A jó könyvnek, folyóiratnak, újságnak igaz és hű barátja vagy Hosszú évek gyakorlata csiszolta véleményedet, ízlésedet, gazdagította gondolat- és érzésvilágodat. Szememben te vagy az Olvasó — és ezt a szót nem véletlenül írtam nagy kezdőbetűvel, hanem mert becsüllek és tisztellek ezért a nemes vonzalomért. És örvendetes az, hogy ebben az országban, de mindenütt ott, ahol. széles út tárult ki a tudást szomjúbozó tömegek előtt, százezrek, milliók sorolhatok e fogalom, e címszó alá. Az sem titok előttem, hogy különös érdeklődéssel foglalkozol a kultúra, a művészet és az irodalom kérdéseivel S éppen itt, ezen a számodra olv fontos ponton néha bizony — saját bevallásod szerint — komoly hiányérzeted támad. Több ízben magyaráztad nekem az okokat. A legjelentősebb közülük, az, hogy sajnos, szlovák és cseh nyelvtudásod túlságosan hézagos a hazánkban megjelenő folyóiratok és újságok rendkívül érdekes kulturális anyagának megértéséhez. Tréfás szemrehányással, arra is felhívtad a figyelmemet, hogy nekem — foglalkozásomnál fogva — sokkal több Ilyen lap kerül a kezembe és „úgy látszik bizalmasnak tartod mindazt, amit elolvasol”. Hát ez a bírálat nem pergett le rólam, mint a falra hányt borsó Közvetlen beszélgetés útján ugyan mélyebben vitathatnánk meg a kérdéseket, de hát mit tegyünk, ha téged a kötelesség máshová szólított. Nem vagyok ugyan eszményi levélíró, de ezentúl törekszem rendszeresen kéthetente tájékoztotni. Téged mindarról, amit lapokban olvastam és nézetem szerint számot tarthat, érdeklődésedre. Természetesen elsősorban a cseh és a szlovák kulturális életet, az ezzel foglalkozó kiadványokat és cikkeket fogom figyelemmel kísérni, bár nem zárkózom el más nyelven megjelent érdekes anyag elől sem Bármennyire hézagos is lesz beszámolóm, remélem segítséget nyújthatok - Neked ezzel is. De most félre a tréfával. Talán hosszúra sikerült bevezető után rá Is térhetnénk a lényegre. Ügy hiszem nemcsak engem és Téged, hanem szinte minden egyes embert érdekel a korszerű építészet. Nem is csoda, hiszen nálunk az emberek százezrei költöznek új lakásokba és senkisem tekint közömbösem arra, hogy milyen ezen a téren a munka kultúrája, hogyan egészíti ki egymást a célszerűség és a szép megoldás. Nemcsak arról van szó, hogy a hevenyészve, hibásan elvégzett munka szinte nap nap után bosszantja az új lakások soksok tulajdonosát, nem is beszélve a későbbi sorgzatos kiigazítások, javítások költséges voltáról, hanem ezen túlmenően, arról is, hogy egy lakóház, illetve középület még száz év múlva is — vagyis már régen a kommunizmusban — „árulkodni” fog a jó vagy a rossz munkáról. Ezért tartom fontosnak Ivan Kuhn-nak a PRAVDA-ban megjelent cikkét, amelyből Igyekszem számodra Is kihámozni néhány érdekes gondolatot. 1955 előtt építészetünkben érvényesült a népi hagyományok felkarolására h külsőségekben igyekvő, de a célszerűséget és a szépséget, ízlésességet szervesen egybehangolnt képtelen formalizmus, amelyet tévesen szocialista realista építészetnek kereszteltek el. Azóta nagy haladás tanúi lettünjt. Fokozatosan érvényesült az az elv, hogy a jő építészet megkívánja a műszaki, gazdasági, célszerűségi és esztétikai követelmények egységbe kovácsolását. A gyakorlati sikerről nálatok is sok új építkezés tanúskodik. Viszont ez nem jelenti azt, hogy már minden rendben van. Nem egy építészetünk — elsősorban nyugati hatásra — a divatos formalizmusnak” nevezhető irányzatokat szeretné felülmúlhaiátlanokká kiáltani. Valahogy úgy képzelik a dolgot, hogy untig elég a korszerű technika-, az új építészeti anyagok és a merész vonalak alkalmazása, a célszerűség — elhanyagolható. Hát köszönöm szépen az ilyen „korszerű” és művészi megoldásokat mindazok nevében, akik elsősorban — és természetesen jól kényelmesen akarnak lakni. Persze nem vagyunk hívei a mindentől elvonatkoztatott célszerűségnek, amely rendsizerint nagy korunkat semmiképpen sem jellemző szürke, unalmas építészeti megoldásokra vezet. Azt azonban joggal megkívánhatjuk, hogy az esztétikai követelmények csak a célszerűséggel szoros összhangban érvényesülhessenek. A modern formalizmus kinövései elleni harcban elsőrendű fontosságú feladat általában tökéletesíteni építészetünk munkáját Nemcsak és nem is elsősorban a házak homlokzatáról van szó, hanem a házak, települések, városrészek kompozíciójáról és a lakások, középületek belső tagozódásáról. Az építészet'humanizmusa a szépérzékre ható elemek érvényesítése mellett és ezzel szoros öszszefüggésben megköveteli, például azt, hogy a lakások elég napfényt kapjanak, jó legyen a hő- és hangszigetelésük ésszerű a beosztásuk, a lakótelepeket minél több zöldövezet és játszótér vegye körül, megoldjuk a garázsok kérdését stb. Ezzel úgy hiszem mindenki, beleértve, az építészeket is, egyetért. Nem hiszem ugyan, hogy a fenti téma űntatna, de mégis ideje rátérnem a könnyű múzsára Te ugyan nem vagy a tánczene nagy barátja, legfeljebb az ezzel kapcsolatos elméleti kérdések kötik le a figyelmedet, de könyörgöm, vedd tekintetbe, hogy főleg a fiatalok, de a magamfajta korosodó emberek között is százezrekre, sőt milliókra tehető pártolóinak száma. És hogy mennyire fontos a tömeghatása, azt talán a legjobban az bizonyítja, hogy a RUDÉ PRÁVO-ban Du§an Havlíéek komoly cikket írt erről a műfajról, amelyet Te kicsit elfogultan — komolytalannak tartasz. Persze, igazad volna, ha a nyugati slágertermésnek arra a jelentős részére alkalmaznád elutasító véleményedet, amely lényegében csak érzelgősségre, nyerseségre, sőt cinizmusra nevel s amelynek vadhajtásait nálunk sem kell keresni hangerősítővel De lássuk csak, milyen a helyzet a cikk szerzője szerint nálunk. Tánczenénk — ne is tiltakozz ez ellen — néhány év óta szocialista zeneművészetünk egyik elismert műfaja. Oj szerzők bukkannak fel, munkásságuk túlzás nélkül — rendkívül nagy népszerűségnek örvend, mind több a színvonalas tánczenekar és nem egy alkotás a művészet mércéjével mérhető. Most jön azonban a „de.” És en-: nek a „de”-nek legnagyobb gondot oko-zó tartalmát az a jelenség képviseli, hogy tánczenénkben valahogy — a kivételek-: tői eltekintve — az átlagos színvonalat emelték oszlopszékre. Tánczenénket egykét típus uralja, a gyors táncoknál az utóbbi időben főleg a charleston. Az összkép pedig arról tanúskodik, hogy szerzőink fantáziája dúsnak nemigen mondható Ez a magyarázata például annak, hogy Podest eredetinek mondható „Babiíka, naué mné charleston” (Nagymama, taníts meg charlestonoznl) című szerzeménye mellett tízével találhatunk a huszas évekből datálódó kicsit átkozmetikázott charlestonokat, természetesen eredetinek feltüntetve. Ritkán hallhatunk színvonalasabb lassú táncot is, viszont a „Uhasnéte lampióny (Oltsátok ki a lampiónokat) kaptafához igazodó érzelgős slovvrock futószalagon készül. A szöveggel is baj van. Nem is szólva arról, hogy még elképesztően kezdetleges pongyola dalszöveg sem kivétel, a táncdalok döntő többsége életünk új-vonásainak megéneklése helyett kagylóról és esőről, piros cipellőről és kis fekete cicáról, öreg lámpagyújtogatóról és még ki tudja miről szól. A cikkíró végül is hangsúlyozza, hogy ezen a téren is érvényesülnie kell a céltudatos és aktív dramaturgiának, amely a szerzőknek segítséget ts nyújt. További feladata pedig az volna, hogy jobban felkarolná a cseh könnyűzene történetében nagy, haladó múltra visszatekintő politikai dalt, valamint a korunk embereinek gondolatait és érzéseit visszhangzó sanzont. Most, mielőtt befejezném levelemet, sze-: retném felhívni a figyelmedet, egy érdé-kés külföldi jelenségre. A lengyel Kazlmierz Ko2niewski a Kultúra# Eivotban írt soraiban adott róla hírt. Lengyelországban mind nagyobb teret hódít az esszé. Egymás után jelennek meg a gyűjteményes kiadások és érdekes az, hogy ezek a tanulmányok alig foglalkoznak az irodalommal. Főleg az egyén társadalom iránti viszonyát, azt az alapvető kérdést feszegetik, hogy hogyan is éljünk összhangban az erkölcsökkel, a nemzet! és az' osztály érdekkel Vagyis ezek a művek a ma emberéről és annak erkölcsi konfliktusairól szólnak. Ko2niewski nézete szerint az esszé- és az életrajzi Irodalom nagy értéket képvisel, az irodalomnak szép és nagy területe. Viszont elburjánzása, az a tény, hogy a prózaírók és a költők jelentős része is ebben a körben mozog — már kissé nyugtalanít.'Végeredményben — állapítja meg — az esszé az irodalmi lakoma csemegéje, amely a próza, a költészet gazdag fogásait követve tölti be a küldetését. Hazai magyar irodalmunkban persze egészen más a helyzet, de azért kicsiben vajmi hasonlatosság felfedezhető. Fábry Zoltán határainkon átívelő rangos munkássága szolgáltatja a különben „hiánycikknek” minősülő csemegét, viszont az irodalmi főételekből nemcsak kevés van, hanem egy részük ehetetlen is Vagy talán tévedek? Szeretettel ölellek: BÖNGÉSZŐ 14
