A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-09-09 / 36. szám
Szeberényi Lehel: K/ Kigyűl az egész barakk az udvarra. Csodájára Koll'árné szerencséjének. Kollárnő szerencséje soványka libába sűrű-: södött össze. Borzas tollú, koszos libuskába. Szanaszéjjel ál! a tolla, ágasan-bogasan, gubancosán, sáros a hasaalja és a szárnyaszéle S horpadt a két oldala. De liba minden Izében. Fehér, hamuszinű folt a nyakán, meg a két szárnyán. — Llbuskám, — günnyög Kollárné s ölelgeti a libát. Az öccse ajándéka, hogy legyen jobb falatja Pünkösdre — Vigyázz a libára — szél oda Kollárné nagyobbik bámész fiának. S szalad a rántáshoz S oszol szét az egész barakk, mert minden csoda csak bárom napig tart. A Kollár-gyerekek meg buzgón foglalkoznak a libával Zsineget kerít az egyik s akasztja a szárnya közé: — Gyl fakói A „fakó” s mögötte a csóré had vonul rendben az utcára. Ott rajcsuroznak. — jani, Pityu, öcsi,, Lacő, gyertek ebédelni! — rázza Kollárné a fakanalat az ajtóból, mintha zenekart vezényelne. A „zenekar” trappol a porban befelé. Brügőzík a hasuk, hogy a kosztra gon-: dóinak s a porfelleg mint valami füg-: göny tekeredik köréjük. — Az evésre mind itt van — ereszkedik le az asszony fa kanalas keze. — S a libát hol hagytátok? Hol a liba? Hogy sújt szigorúan a szemével, húzzák be a nyakukat a kölykök. A legnagyobb a bámész szepegi, félszemmel a fakanálra figyelmezve: — Kinn maradt Kollárné ugortában suhint egyet a gyerek fenekére, az bőg, de ő mér kinn száguld az utcán. Száguldozik össze-viszsza, föl-le, le s föl, fejetlen, kétségbeesve Liba volt, liba nincs. iV ... S a liba komótosan, maga után húzva a madzagot, besétál a Rét utca hármas számba. A nap tűz A fatartó rövid árnyékában ül Vrabecné szent bibliába merültem Készül a Szentlélek látogatására A liba már megáll Vrabecné dagadt bokája előtt s közömbösen kopogtatni kezdi hegyes csőrével az asszony sipcsontját, sipcsontján kifényesedett bőrét Rafajné ruhát tereget Komandáné még éppen a ptszkosv'zet önti ki. Hát látják és röhögnek A szemükben az áll, hogy: — Ni a szent asszony — Miben leli örömét, Vrabecné? Vrabecné ocsúdik felfele a könyvből. Először megütődik, majd kétkedőn néz hol a libára, hol a vigyori asszonyokra. Az'án ábrázatát lángnyelvek nyaldossák. A boldogság rózsái Igen. még kívülről így látszik, belülről dolgozik a Szemtr lek S Vrabecné nyugtázza a libát, a Szentélek csodála'os küldeményét. — Csakis csoda folytán — gondolja. — Hogy került ide ez a liba? — kérdi Komandáné csak úgy senkitől De Vrabecnéban a Szentlélek csodálatos gyorsasággal megformálja a választ, mintegy sugalomképpen. — A ságornőm hozta az ünnepekre.., De letette a sarkon... Mert be kellett szaladnia a fiához a kaszárnyába... S ezzel lélegzik nagyot Vrabecné, mintha kifújná magából a Szentlelket. Rafajné és Komandáné egymásra néz. Persze — mondja a szemük. — Ha a sógornő nem teszi le a sarkon a libát, hát hogy sétál be ide a tulajdon lábán? Mégiscsak észnél van ez a Vrabecné. Nemhiába okosítja magát a bibliából. S Vrabecné a világ legtermészetesebb mozdulatával öleli a- hóna alá Kollárék libáját és szokatlan fürgeséggel emeli fel a sámliról mázsás alfelét. Mert libának mégiscsak ólban a helye. Ami biztos biztos. S Kollárné a Prón-féle szatócs-üzletben bukkan az elveszett liba nyomára, amikor már régen lemondott az ünnepi falatról. — Könnyen jött, könnyen ment — vigasztalja magát. Hanem Prónéknál éppen Vrabecné libahistóriája van műsoron, ahogy benyit a csengetyűs ajtón. Komándáné már szorongatja a kimért lisztet és sót, de azért azt még „le kell adni”. Vannak Itt aszszonyok a Varga utcából, mega Rét utcából.. Azok derülnek rajta. S Prón úr csóválja a fejét. — Az én libám! — tér észhez Kollárné. S Jön a nagy bizonygatás. Prón a pult alá dugná a fejét, akkora a bábéi. Egyezik itt minden. Még az elveszés perce is. Kollárné azonnyomban liszttel, sóval, paprikával csatlakozik Komajidánéhoz. Majd én adok neki libát!... — Mossa csak jól meg a fejét, Kollárné asszonyI — érez vele Komadáné szívből. így robognak be a Rét-utca hármas szám alá, Kollárné szinte kikelve magából, Komandáné az igazság bajnokaként. Vrabecné áll a fatartó kurta árnyékában harci készültségben. — Hol a libám I — reszket Kollárné. — Miféle libája? — A libám, amelyet maga eltulajdonított! S ekkor Vrabecné mindent megért. A Szentlélek ereje támogatja belülről. Olyan egyenesre huzza ki magát, mint a kerítés deszkája. S most sértett önérzetének tüzes nyelvei nyaldossák a képét. — Hordja el magát, míg szépen van. Piszkos prolii... így akar hozzájutni pünkösdi pecsenyéhez, mi?... Potyára!.., Dolgozzék, akkor magának is lesz ... Még hogy én eltulajdonítottam az ő libáját!... Micsoda aljas rágalom!... Kell nekem a más libája? — De kéremszépen ha láthatnám... — hunyászkodik Kollárné. Mert hátha nem is az övé a liba — Semmi köze hozzá! Ha nem megy azonnal, rendőrt hivatok. .. Szemtelen kommunista 1... Kollárné valósággal megsemmisül. — Bocsásson, meg nem akartam... — motyog csendesen és szégyenkezve kotrődik. Komandáné áll és megvoríja a vállát. Itt aztán megáll az ember esze. Mert az az egy biztos, hogy Vrabecnénak nincs igaza. • • • S Vrabecné reggel, este sámlira ül, futballabda szerű térde közé szorítja a Szentlélek küldeményét s tömi-tömi bűz-: galommal, mert közeleg az ünnep A li-: ba pedig gyarapodik, szépül napról napra s az ünnep szombatján már kövéren, Szirotyák Dezső rajza kopaszon csüng a kamrában egy rúdon. Vrabecné percekig legelteti vízszínű szemét fáradozásának eredményén. Pünkösd reggelén pedig nyitna be a kamrába, no most megsüti, hát csuklik össze az a nagy kövér teste. Volt liba, nincs liba. • • f Kollárné szombat este tavalyt babot válogat éppen, hogy másnapra megfőzi, amikor Jön Komandáné. Hamisan nevet és húzza ki a libát a szatyorjából. — Vrabecné küldi — mondja csendesen — mert hogy maguk úgyse tudták volna miből kihizlalni az ünnepre... — Megvan a gazdája — tereli a figyelmet Prón is Kollárné felé. 10
