A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-09-02 / 35. szám

Kapunyitás előtt

Sajtónkra hárul a feladat, hogy egyetlen magyar színházunk, a MATESZ el* múlt és küszöbön álló üf színi évadjával foglalkozva, elemzéseivel közelebb vigye színházi kultúránk központi kérdéseit a helyes megoldásokhoz. Mert van miről vitázni. Mérleget kellene felállítani megfontoltan, tárgyilagosan, hogy a további fejlődést termékenyítse mindaz, ami jó volt és a tapasztalatokon okulva el lehessen kerülni a hibák megismétlődését.

Szeptemberben beköszönt az új idény. Áramlata belefolyik az elmúlt évad sodrába, s éppen ezért vigyáznunk kell, nehogy magával hozza azt is, ami hiányos volt, ami fonákul hatott az elmúlt esztendők tükrében.

' alán onnan kellene elindulni, hogy. a MATESZ művészi fejlődésének legnagyobb akadálya még mindig a sizínészekben és a színházi szakemberekben mutatkozó hiány. A bratislavai Színművészeti Főiskola biztosít ugyan számára némi utánpótalást, amely minőségileg és művészetileg is növeli majd hivatásos színházi szakembereink párnát. De ez mind kevés. Ott, ahol nincs hivatásos szakképzett rendező, dramaturg, ahol a szereplőknek munkája főként abban nyilvánul meg, hogy eljátsszák ezt vagy amazt a szerepet, ahol a technikai személyzet csupán fizikailag értelmezi munkakörét, ott bizony nehéz színművészeiről beszélni. Az állandóan cserélődő vendégrendezők sem járulnak hozzá a MATESZ előadásai általános színvonalának mé'tő emeléséhez, színházunk profiljának kialakításhoz.

Súlyos gátja színházunk fejlődésének egy bizonyos fokú elszigeteltség is. Gyakran úgy tűnik, hogy az illetékesek leginkább mellékes apróságokon rágódnak és óvakodnak a kemény, szókimondó vélemény nyilvánítástól, határozott állásfoglalásoktól. Ha viszont egy-egy alkalommal komolyabb viták alakulnának is ki, azok később rendszerint elmerülnek a közhelyek posványában, máskor viszont személyeskedések, sértődések miatt fut

mellékvágányra a termékeny vitának indult eszmecsere. Eleven, alkotó együttműködést kellene teremtenünk, olyat, amely nem idegenkedik az alkotó kritikától. Nem száraz értekezésekre, elvont és meddő eszmecserékre gondolunk, hanem a napi színpadi gyakorlat legégetőbb kérdéseit boncolgató vitákra. Olyan minden formaságtól mentes, rugalmas találkozásokra, amelyek valóban alkalmasak arra, hogy közvetlen véleménynyilvánításra késztesisék a résztvevőket. Ehhez azonban ki kell bővítenünk színészeink látókörét. Lényeges követelmény, hogy színházunk valamennyi tagja részt vegyen más színházak jelentősebb előadásain, s így közelebbről megismerkedhessek a fejlődés irányával, a többi színház, kiváltképpen pedig az élvonalbeli szlovák testvérszínházak eredményeivel, új művészi eszközeivel, formáival, módszereivel.

Szükség lenne egy kísérleti stúdióra, amely nagyot lendítene a dolgon. Csak hozzá kell fogni, ellenkező esetben fennáll az a veszély, hogy féltve őrzött, szeretett színházunk elmerül a vidékies műkedvelősdíben

A színház belső vérkeringésével és a többi színházzal fenntartott állandó kapcsolat mellett szükséges tehát , hogy színházunk valamennyi tagja átfogó képet alkothasson a csehszlovákiai színjátszás művészi törekvéseiről. Hozzájusson azokhoz a szakkönyvekhez, amelyekből tájékozódást szerezhet a határon túli színházi problémákról és eseményekről is.

A színház soron következő feladatait a közelmúlt és napjaink művészi, társadalmi igényei határozzák meg. Amiről az elmúlt kilenc év színibírálata óvatosságból, féltő szerétéiből, határozatlanságból, „mellébeszélésből” vagy mit tudom milyen okból hallgatott, arról a közvélemény addig-addig suttogott, amíg lassacskán elelmaradt egyes előadásokról. Igazságtalan lenne azt állítani, hogy az elmúlt kilenc

év alatt a MATESZ-nak nem voltak jelentős eredményei. Igen, voltak komoly művészi sikert jelentő előadások, de ezek magukon viselték a szőrványosság jelelt. Színibírálatunkat méltán marasztaljuk el, ha feljegyezte is ezeket az eredményeket, vlxzont az ismétlődő, sőt majdnem állandósult megtorpanást nem elemezte a maga idejében kellő alapossággal. A színház sem végzett lényeges elemző munkát. Nem vizsgálta meg komolyan, mi az oka a művészi fejlődés elakadásának. Ezeknek az okoknak a részletezése nem fér bele egy cikk keretébe, de tényként állapíthattuk meg, sok jel arra mutat, hogy színházunk megrekedt valahol egy bizonyos naturalista egyhangúságnál s nem leli a kivezető utat a múlt haladó hagyományainak felmérésével a szocialista realizmus emberábrázoló kifejező eszközei felé.

Első feladatként talán az álljon előttünk, hogy a MATESZ egyáltalán nem homogén társulatából — alapos elméleti és a gyakorlati munkával — igazi művészi együttest alakítsunk, s közben a realista színjátszás minden elemét elsajátítsuk. Csak ha a művészi munkát eredményesen elvégeztük, foghatunk hozzá a színház sajátos arculatának, a jövendő játékstílusnak kialakításhoz, az együtteshez alkalmazkodó, a szocialista jelenkor igényeit maradéktalanul kielégítő, helyes műsorpolitika valóraváltásához. Ennek következetes végrehajtása nélkül a kívánt eredményt elérni nem lehet, még akkor sem, ha a színház egyes tagjai olyan jelentős játékerőt képviselnek, amellyel nagy művészi teljesítményeket lehetne elérni, s csak arra az intésre vár, amely pezsgésbe hozná lefojtott erőit. Ezért kell figyelemmel kísjérnie a szakmai közvéleménynek színházunk munkáját, ezért kell a kritikának idejében figyelmeztetnie a felmerülő hibákra, melléfogásokra.

Színházunknak nemcsak egy-egy évad műsoráról kell számot adnia, hanem egyetemes színházkultúránkért is teljes egészében viselnie kell a felelősséget.

Szuchy M. Emil

s/sssssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss/ssssssssssssssssssssssssssssss*

Ms Many a

Folytatás a 9. oldalról

a süppedő, mély ágyban, sírtunk és szorosan összeölelkezve feküdtünk le, úgy aludtunk el. Reggel egy kicsit szégyenkeztünk, egyébként hamar elfelejtettük boldogtalanságunkat. Manya elkarikázott a városba, a hivatalba, ml pedig indultunk az iskolába, találkoztunk pajtásainkkal, az iskolaudvaron játszottunk is egy kicsit.

Egyszer amikor a haraszti erdőszélen csavarogtam, megláttam Manyát egy tisztáson, kerékpárjának dőlve. Egy vászonruhás férfi volt vele. Gesztenyebarna bajusza alól mosolyogva beszélt. Manya komor volt. Egymás kezét fogták, de iManya valahová a fák fölé nézett. Nem akartam, hogy észrevegyenyk, ezért elosontam.

Otthon nem említettem meg a dolgot. Még öcsémnek sem árultam el. Csak Manyának szóltam este. Kamaszos féltékenységgel kérdőre vontam: „Láttalaka harasztosi erdőn... Te voltál?” Manya

hirtelen felém fordult. Halkan folytattam ... „Egy férfi volt veled.” Csitító Intésére még hozzátettem: „Egy elvtárs volt veled, ugye?” Manya szigorú arccal nézett rám, a fekete halacskák a szeme fölött megvonaglottak, összerándultak. „Nem én voltam! Hisz tudod, hogy estig a hivatalban kell lennem. Tévedtél!“ mondta ő idegesen. Fádart hangon, válaszoltam: „Jő, nem te voltál. Az a nő csak hasonlított egy kicsit rád.” Mindketten mélyet sóhajtottunk, mint akik elfújják ennek a titkos emléknek a pislákoló fényét.

Nemoskára eltűnt Manya. Egy éjjel nem jött haza. Hajhalban apám legalább ötször is benézett ágyunkba. Anyám reggel reszketett, alig bírta megfejni a tehenet. Délben jóformán senki sem ebédelt nálunk. Manya felől kérdezősködni sem volt szabad. Délután csendőrök jöttek hozzánk A gyerekeket az udvarra zavarták. Nagyon féltünk. Félelmünkben még hallgatózni is elfelejtettünk. Amikor a csendőrök elmentek, anyám megállt a hambiton odatámasztott kerékpár előtt és hangosan sírt, Kiáltozott, mintha igazán látná, hogy Manya könnyű testével, bodros hajával ezen a kerékpáron szaladt ki az életből.

Néhány nap múlva különös esemény történt. A pap eltemette a vízbefúlt Manyát — IManya nélkül, csak úgy jelképesen. A temetőben erős szél fújt. Könynyezett mindenki. Az öcsém hangosan sírt. Otthon azonban egyszer azt mondta, hogy ha vízbefúlt is Manya és eltűnt a teste, nem baj, mert a halott a mennyországba kerül, ahol angyalkák vannak, meg szép muzsika. Nem vitatkoztam vele, de inkább azt hittem magamban, amit Manya magyarázott, ilyesformán: a halott olyan helyre kerül, ahol se nem jó, se nem rossz, ahol semmit sem kíván az ember, és mert semmit se kíván, békében pihenhet.

Csak hosszú, hosszú évek múlva tudtuk meg, hogy Manya nem fúlt vízbe, hanem elment a hegyek közé a partizánokhoz. Hívták és ő ment.

Meghalt ugyan, de nem harcban, hanem kórházi ágyon, tífuszban, alig néhány hónapra ^ harcok befejezése után.

Azóta jó sok év múlt el, mi fiúk felnőttünk, sok minden történt, Manya, a sovány kis bújdosó zsidólány, a nagy háború kis partizán hőse régen elhagyott minket, eltűnt kedves aroa; de úgy érzem, itt él bennem a lelkemben, emlékeimben.

u