A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-08-12 / 32. szám
Nincs módjukban elmondani, egyszerű, keresetlen szavakkal megmagyarázni, mi is történt tulajdonképpen az országúton, hogyan tört rájuk a kaszás, hogyan es; tek bele a halál szorító ölelésébe. Mások sietnek a tett színhelyére: rendőrök, akik lelkiismeretesen felmérik a távolságokat, pontosan kiszámítják az összeütközés körülményeit és jegyzőkönyvet vesznek fel az esetről, meg teljesen idegen emberek futnak a halottakhoz, hogy a legközelebbi hozzátartozók helyett is mindjárt kifejezhessék őszinte részvétüket. Ugye, mi is álltunk már ilyen csoportban, megrendültén a tetemek fölött? Ugye, mi is találgattuk már, vajon maradtak-e utánuk gyerekek? A halottak nem beszélnek. A halottakat felszedik az országútokról és elszállítják bonctermekbe... De mi történik azokkal, akik a összeütközést szerencsésebben megússzák? Széles a Komáromba vezető országút, ha jól tudom, hét méter széles, mégis Igor László és Stefanko István motorkerékpárosok fényes nappal összeütköztek Tany előtt. Akik odafutottak az eset színhelyére, azzal számoltak, hogy halottakhoz rohannak, és halottak nem beszélnek. A sebesülés azonban nem volt életet megsemmisítőén veszélyes, csak nagyon súlyos. Stefanko elvesztette az eszméletét, Igor Laci pedig kérte az embereket, ültessék fel a hét méter széles betónú szélen, hadd nézhesse meg a lábát. Hát azt megnézhette! A komáromi já• rási kórház első emeletén Dr. Rékey sebészfőorvos a következőket jegyeztette be a szolgálatos ápolónővel: — Comb és alszár törés, a térdizület teljesen megnyílt, a térdkalács kiugrott helyéről. Harmincöt centiméter hosszúságú seb. A szerencsétlenség hétfői napon történt. Nem sokkal ebéd után Igor Laci az ógyallai jednoaa alkalmazottja és tn• struktori minőségben szokásos szolgálati útján járt. Aztán olyan szép napos volt az idő, kétoldalt az érőfélben lévő gabonatáblák, a haragos zöld kukoricaföldek, hogy jólesett hajtant, repülni a hét méter széles csallóközi országúton. Mindenre gondolt, miközben átengedte magát a repülés gyönyörének, csak arra nem, hogy egyik igen jó barátjával, Stefanko Pistával fog találkozni. Váratlanul tűnt fel az országúton Pista barátja és. .. No, hogyan is szoktak a jó barátok találkozni? Integetnek egymásnak vagy megállnak és összeölelkeznek. Ök ellenben nem így jártak el. Ök a rohanó motorkerékpárról nyújtották kézszorításra kezüket. S a két nehéz gép összeakadt, majd nagy csörömpöléssel összeroppant. ■A többi Ismeretes. Két félig eszméletlen test az országúton. A forgalom megbénul, az emberek ijedten összefutnak a földekről, majd egy segélyt nyújtó autó jön, amely valósággal száguld a legközelebbi kórház felé... És végül Dr. Rékay sebészfőorvos szigorú tekintete: — Ugye, maga már feküdt nálam? — Igen — feleli Igor Laci. — Ugye, akkor is motorkerékpár-szerencsétlenség miatt? Komlikált törés volt a bal alkarján. Két éve történt. Akkor is én operáltam. —Igen —■ hangzik a beismerő válasz. Aztán e rövid párbeszéd is befejeződik, mert a sebből folyik a vér, meg a beteg is fokozatosan elkábul. Irány a műtőt Másnap eszmél csak, gipszben a lába és a kötést még átüti a vér. Mintha nem is tudná, hogyan került kórházi ágyra, többször is felemeli a fejét, széjjelnéz, nem akar hinni a szemének, hogy kórházban van. Szobatársai hitetik el vele, emlékeztetik a tegnap délutáni szerencsétlenségre. Igen, most már dereng valami a fejében homályosan, összeszaladt barátjával a hét méter széles csallóközi úton és eltört a lába, megoperálták, gipszbe tették. Pedig neki tegnap este haza kellett volna menni Madarra az édesanyjához, hiszen olyan magányosan él szegény, beteges, édesapja is a Tátrában van, tüdőre kezelteti magát, hiányzik az ács a szövetkezetből, s a hétfői naptól hiányzik ő is a faluból! Eltörte a lábát, súlyos sérülést szenvedett. .. már másodszori... És mi történt a barátjával? Arra még emlékszik, hogy eszméletlen feküdt. Többről •nem tud, mi történhetett vele. A szomszédjával szeretne ismerkedni, az ember társas lény, kórházban sem feküdjenek egymás mellett úgy, mint egy-egy hasáb fa. Ö is súlyos beteg lehet, a szomszédja, mert a feje pólyával becsavarva, csak a szeme, a szája meg az orra látszik a kötésből. — Most került Ide maga is? Maga is olyan szerencsétlen, mint én vagyok? Magával mi történt? kérdezi a szomszédjától. — Nem ismersz meg, Laci? — csodálkozik amaz. — Nem én, pajtás, nem ismerlek — mondja és töpreng, de nem jön rá, honnan ismerhetné a szomszédját. — En vagyok, Stefanko — nyögi ki a szomszéd. — Te vagy az, Pista? Veled mi baj esett? Stefanko képtelen a feleletre. Stefankónak nehezére esik a beszéd. Álkapcsa nyitott törést szenvedett három-négy helyen. Dr. Rékay sebészfőorvos a következőket jegyeztette be ezzel kapcsolatban — Kellő kezelés, vérátömlesztés után Stefanko a bratislavai szájsebészetre megy. S míg erre sok kerülhet, mindkét sebesültnek vér kell és megint vér, hogy a sokkot megelőzzük. Munkában a vérátömlesztő tömlők. Igor Laci nem is vette észre, hogy csöpög karjába az idegen vér. Vajon, tudnak-e már Madáron a balesetéről? Első látogatója, akivel együtt festették színesre a jövőt, egy szomszédfalust lány. Bejön hozzá félénken, félszegen, leül az ágyához és hosszan tűnődik, nagyon keveset beszél, mintha az nem menne ki a fejéből, hogyan lehet összeütközni egy hét méter széles úton, hogyan lehet könnyelmű egy harminckilenc éves férfi. Második látogatója, betegeskedő édesanyja pedig sír, szünet nélkül törölgeti a szemét, és ami harag van benne, azt is szépen becsomagolja a falubeliek kelekótya híreszteléseibe, melyek szerint Igor Laci meghalt, vagy ha nem ts halt meg, biztosan levágták az egyik lábát. — Fiam, hát nem tudsz vigyázni magadra? Negyvennégyben, amikor elvittek a Tiszához frontárkot ásni, akkor tudtál vigyázni? Fogságból is hazaverekedted magad... Most meg játszol az életeddel! Mi lesz velünk, öregekkel? Mi lesz a nősüléseddel? — Nem tudom. — Hogyan történt veled? — Nem emlékszem. Igor Laci semmire sem emlékszik. Mintha a hétfői napot kilúgozták volna az emlékezetéből. A halottak visznek el magukkal mindent úgy a szörnyű pillanatban, mint ö a hétfői napot. És a halottak nem beszélnek. Es súlyos sebesültek sem emlékeznek. Semmire! Az élet és, a halál- határán lebegő embernek kihagy az emlékezete. Sokáig! Igor Laci a súlyos lábtörés után még beszélhet. A riporter is odaülhet az ágyához, bár semmit nem jegyez. Hagyja, hogy a beteg 'kérdezzen. Kivárja, míg a betegben kínzóvá izmosodik a vágy a munka, az otthon, a hűvös nyári esték után. A sebészfőorvos is ott áll fölötte, neki szól az első kérdés. — Súlyos? Dr. Rékay bólint. — Nagyon súlyos? A sebészfőorvos ismét bólint. A beteg most töpreng, tűnődik két mondat szünetében. Aztán hozzám fordul. — Ugye, megírj-, hogy a sebészfőorvos úr vezette kollektíva mindent megtett, hogy megmentsék a lábam? — Megírom. — Ugye, megírja, hogy a mi társadalmunkban legfőbb érték .az ember? Nem mondom, ki csak magamban gondolom: — A józan, körültekintő, megfontolt ember! — Az antibiotikumok széles skáláját kapja — világosítja fel a sebészfőorvos. — És az antibiotikumok meglehetősen drága gyógyszerek. A maguk kézfogása igen sok pénzébe kerül az államnak. Hozzám fordul. — Ha riporter lennék, én ilyen címet adnék az írássomnak: „Egy kézfogás ára”... és kiszámítanám, hogy ennyi és ennyi ezer korona. Dr. Rékay gondolkozik. — De talán még hatásosabb és elgondolkoztatóbb lenne: „Egy kézfogás és a halottak nem beszélnek”. Igor Laci hallgat, nagy, barnára sült teste mozdulatlanul fekszik, s a kötésen még mindig átszivárog a vér. Csak a szemében csillog az élet fénye, csak a homlokán suhan át gondolatainak fénye és árnyéka. Már távozóban vagyunk, amikor utánunk szól. — Meddig kell itt feküdnöm, főorvos úr? — Nagyon korai még ilyet kérdezni, Igor barátom — mondja Dr. Rékay és úgy tesz, mintha maga sem tudná. — Es hasznát vehetem még a lábamnak? ■ — Bizonyára — jön a biztató felelet, pedig a sebészföorvos tudja, hogy ez a láb már soha nem lesz olyan, mint volt. — Közbejöhet még valamilyen komplikáció is? — Nemigen — tér ki Rékay a válasz elől. u ■ A ham nem beszé nek
