A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-08-05 / 31. szám
Tradíció és új stílus A londoni Old Vic vendégjátéka A moszkvai Állami Akadémiai Xisssínház és a krakkói Julius SIovackl Színház vendégjátékai után a Szlovák Nameztl Színház a londoni Old Vlc világhírű művészeit látta vendégül. Az Old Vic műsorfüzetében olvashatjuk, hogy nevét 1833-ban Viktória hercegnétél, a későbbi angol királynéiéi kapta. A színház viszontagságos élete során hosszá évékig zenés Játékok színhelye volt, nemegyszer nagy válságokkal kilzdétt, be Is zárta kapuit és igazi hivatását, az angol klasszikus dráma ápolását tulajdonképpen csak a századforduló ével éta teljesíti. 1953-ban a színház vezetősége elhatározta, hogy Shakespeare valamennyi Játékát bematatja, és 1958 nyarán a 38 darabból álé ciklust befejezte. Olyan művészi teljesítmény ez, amely egyedűiáUá a maga nemében és minden tiszteletet megérdemel. A londoni vendégek világjáró útjukon hozzánk Shaw Szent Johannájával és Shakespeare Réméé és Júliájával jöttek el. Mindkét előadás színházlátogató közönségünk számára olyan kivételasen nagy élményt nyújtott, amely minden várakozást felölmült. Douglas Seale, a Szent Johanna rendezője, a Játék hagyományos realista stílusába szatirikus, sőt burleszkfzű elemeket kevert, amivel igen batásoean tolmácsolta Shaw elképzeléseit. Shaw célja is elsősorban a leleplezés volt: leleplezni a középkori oligarchiát, az egyházi hierarchiát, nemkülönben a Vatikánt la, amely * domrénry-1 parasztleányt 1920-ban politikai érdekből szentté avatta. Seale értei mezése szerint ét a Johannát alakító Barbar» eszményein szép Játéka szerint is az orleaasi szűz nem valami égi szent, hanem nagynál* földi lény, aki nem tesz véget ésszel fel nem fogható tüneményes „csodákat", hanem csupa természetes dolgot. Józan paraszti esze sugallja, hogy a francia nép csak akkor lehet boldog, ba szabad ét hazáját nem bitorolják Idegen betolakodók. A londoni vendégek ezt bangsályozték ki, Johannáink a nép küldöttét játszotta meg, akinek bitében ott lángol ■ későbbi parasztlázadé bite és szabadság-eszménye. „Biztosan parasztlány volt az anyád“ — mondja a fattyú DunoU, a francia hadak parancsnoka Johannának, és Johanna igaza tudatában vágja az öt máglyára vető hatalmasok szemébe: „Ha máglyára kell mennem, a tűsből a pép egyenesen befogad a szivébe, és ott élek majd tovább, mindörökre ... Az Old Vlc elöadáaában teljes tökéllyel mutatkozott mag Shaw mily i>r6nlá|a, történelemszemléletének maisága, gazdag gondolatvilága. A Játéknak nem egy fénypontját nagy elragadtatással fogadta a közönség. Mfg a Szent Johannában Barbara Jefford Játéka állt az érdeklődés központjában, a Romeo ás JúUa előadásában a legnagyobb elismerést a rendező munkája aratta. Franco Zalirelll olasz ember és ez meglátszik merészen újszerű rendezői ötletein. Olaez légkört teremtett a színpadon, lármás, vásári forgatagot varázsolt elénk, és olysa lenyűgöző tőmegjeleneteket, amelyeknek ritkán láthattuk párját. Nem volt a Játéknak egyetlea üres vagy fárasztó pillanata, és annak ellenére, hogy angol beszédet hallottunk, az olasz ég, a középkori Verona kapott életet t színpad deszkáin. A két főszereplő ocsúdó szemünk előtt eszmél#, szerelmes emberré érő Ifjú teremtés. Fiatalok, elbűvölünk éa szenvedélyesek, tragikusan nagyok, amikor a halál árnyéka hall rájuk és nászuk atán méreg és tőr oltja ki életűket. John Stride, a Rómeójuk tud gyermekké válva zokogni, iljü hévvel, költői tűzzel szerelmet val-A londoni szfnház tagjai a sikeres szereplés után Joanna Dunham és John Stridf, a Bómeé és Júlia főszereplői, maga* sxinvonalú művészi játékukkal elnyerték a bretistaval közönség tetszését lant és férfias hősiességgel el tudja fogadni a halált. Ideális shakespeari bősszerelmes, akinél jobbat, igézóbbet nehéz el képei ni. Joanna Durban, a Júliájuk, még nem éri el az érettebb Barbara Jefford művészetét, de minden adottsága megvan hozzá, hogy 6 is hozzá hasonlatosan nagy művésszé érjen. De fel kellene sorolnom az egész szín lapot, mert minden alakítás valóságás remeklés. Köztük a Dada és Mercutio alakitól —■ Rosalind Atkinson és Edward Atienza olyan komédiások, hogy csak egy Jelző Illik rájuk: zseniális a Jitéknk. Különösen Atienza vérbö komédiázésa jelentett magával ragadó, szinte meghökkentő élményt. Talán ilyen volt a Ülőbe színház nagy tráfamestere. a mindennek fittyet hányó, elmés, pimaszai szemtelen olasz legény, mint A. A színházi évadnak záróakkordja tehát kitűnően csengett ki. Nagy élményt jelentett a nézőknek, és nagy tanulságokat hozott színészeinknek, rendezőinknek is, akiknek ex a sűrű vendégtéré» bisonyára jövőbeli munkájukhoz erűt, ösztönzést adott. EGRI VIKTOR
