A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-08-05 / 31. szám
Helyszíni tudósítás Ostrava. A Művészek Házéba rohanok. A szlovákiai képzőművészek kiállítására. Nem akarom elmulasztani a megnyitását, ahol elmaradhatatlan agy-egy operaária vagy dal zongorakfsérettol. Sajnos, kissé mégis olkéstom, s Így egyenest a színek és vonalak éradatába zuhanok. Olvasom a kép címét: Vörös partok. Érdekes. Valóban vérszinfiek. Így látta a művész? Vagy vér festette meg? Talán mind a keltű. A mestere nevét csak utána olvasom. Eugen Lehotsky. Aztán egy másik furcsa cím ragad meg: Fekete Hold. Hát lehet a Hold fekete? Leheti A háború mindent feketére festhet, még a Holdat is. A szerző: Villám Chmol. És moot sietek ahhoz a művészhoz, kinek képeit a leginkább akarom látni. Szabó Gyula grafitjához. Képei előtt mindig tara érzésem támad. Mintha beleolvadnék a végtelenbe. Ady verseivel vagyok fgy. Nem tudok betelni velük. Nem vagyok egyedül a képek elűtt. Barna, ráncosrnhás néniké áll mellettem. — Tudja, már láttam valahol a reprodukcióit. — mondja. Akkor ts Igen nagy hatással voltak rám. De így eredetiben? Óriási. Nézze ezeket az Izmokat? Csak meg kéne tapintani. Minden rostot, még az idegszálakat Is megérexném. Hogyan tudnak szomorkodnl ezek az anyák? Hogyan ordítanak, tiltakoznak gyermeket az újabb világégés ellen. Vagy nézze a Krumpliszedést. Érzem a fülásott föld szagát. — Csodálatos! — robegem én is. Valóban csodálatos I ... De már nem a képeket nézem. Az öregazszony kezét keresem valahol a barna azoknya ráncai között, melyek annyira hasonlítanak egymáshoz. A szoknya színe és ráncai, mag a barna ráncos kéz. Le kellene hajolni hozzá és rálehelnl a legfinomabb tiszteletei. De csak ennyit mondok. — Valóban csodálatos! És ezt gondolom. — Csodálatos találkozások vannak! Belenézek az arcába. Az Is hasonlít kezéhez, még a szoknyájához Iz. Mindene hasonlít a barna féldhöz. Azután öaszetáved a tekintetönk. Mély értelemmel telt sötétbarna szemekbe nézek, s össze mosolygónk mint régi-régi Ismerősük. • • • * • • Egy bényászcsoport érkezik a Sztálin nagybányából. Az egyik öreg bányász a terem kellős közepén áll meg Eugen Nevan nagy festménye, a Tllinkás csendélet előtt. — Remek képi Mit szóltok hozzá? — fordul társaihoz. Az embernek szinte kedve támad lefeküdni erre a kanapéra. Ez a izék meg a gyermekkoromat Idézni. Bfz’Iztan azonnal megvenném, de az asszony bútort vett a lányomnak. Rosszkor Jöttem ide. — Már az Is sok, hogy megértett — szólt közbe valaki. Valaki, aki eddig nem volt itt. A kép mestere. Egyenesen az álomásrál érkezett. Látszik rajta, kellemesen árinti, hogy észrevették. — Meddig dolgozott a képen? — kérdezi egy méalk férfi a csoportbői. Szabó Gyula: Béke — Tíz évig. Valami mindig hiányzott rúlu. Az elvtárs most megnyugtatott véleményével. Ügy érsem, végre valóban elkészültem vele. A bányászok és a mester véleményt cserélnek. Kérdeznek, felelnek, megértik egymást. Csak a percok lopakodnak ki az ablakon, mert úgy érezzük, megállt az Idő a képeken. MOYZES ILONA Csúk a piMániások kereszttüzében Kocelová. Csendes kis utca, apró házacskák. Jelentéktelen táblácska hirdeti: Képzőművészeti főiskola szobrászati osztálya. Az udvaron serény kopácsolás hallatszik. A teremben bohém összevisszaság, középütt egy Jókora barna kő, mögötte szorgalmatoskodlk a kopácsolő. Reped, hasadozlk a kőtömb, röpködnék a szilánkok, száll a piros por. Alakul a tömb, mér kivehető az ölelkező pár. Csők a műterem homályában. A szorgalmas alkotó kezéhez J61 Illik a szerszám. Fekete haja lobog, homlokát kiveri a verejték, neklgyürkőzött karja csak egy pdlamatra áll meg a levegőben. — Majd, ha elkészülök a diploma-munkámmal, beszélgethetünk! A terem homályából előfehérlik a gipszváz, fiatal szerelmesek csókban összeforrva. Tavasz a nyárban, szerelem a műteremben. Az uplcet piros homokkő még csak alakul, A bolgár lány diplomamunkája most kezdenek kiformálódni darabosan az alakok. A gipszváz után homokkőből vési ki a szobrász a két egybefonódott testet. Az ülő férfi felső teste mér kivehető, az ölében tartott női test még elvész a kőtömb formátlanságéban. — Meglesz Időre? A feketehajú szabrásznönek csak a szeme mosolyog. Bizakodással, magabiztosan . . . Aztán a Csehszlovák-Szovjet Barátság Házéban találkozunk a kész szoborral és alkotójával. Ünnepélyes percek. Hloánlk rektor átnyújtja az oklevelet a felsorakozott Ifjú művészeknek, a képzőművészeti főiskola végzett növendékeinek. Drobná, Cvengroá Ludmilla, Rapensbergerová és a ml feketehajú ismerősünk a Kocefová utcai házacskából: Boáková Julianna. A nagy csarnok előterében a zöld sarok meghitt környezetében az összefonódó emberpár, az uplcel piros-barnás homokkő már teljesen kibontakozó formál. Nézik, csodálják. Az ünnepélyes aktus befejezése után még egy lágy pillantást vet a szoborra alkotója, azután kilép a napos utcára, az életbe. — Tervek? Még mindig szeretnék valamit tanulni. Gottwaldovban, Kováf tanárnál. Az Ipart modellezést, hogy azután odahaza ebben a művészeti ágazatban Is fejthessek ki munkát. A Csők alkotója Szófiában van odahaza. A bolgárok fővárosában. Onnét Jött el hozzánk, hogy képezze magát a művészetekben, a szobrászatban. Hullotta, az Itteni képzőművészeti főiskola Jó hírét, ide Jött, tanult, szorgalmasan Igyekezett ős beteljesültek az álmai. Az aprö farlcskálásokböl, rajzolgatásokból komoly művészet alakult ki, a tiszta vonalak, nemes formák művészete. „ M-S 17
