A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-08-05 / 31. szám

Joli néni Már negyedik éve figyelem folt nénit. Teste kissé meggörnyedt, haja egészen fehér és mosolya mélyén valami állandó szomorúság bujkál. Tavasztól őszig min­den nap látom. Ott áll a játszótéren, ahonnan kacagó gyermekhangok röppen­nek a szobámba. Furcsa, szeszélyes az idei nyár. Ami­kor kilépek a kapun, még süt a nap, de pár perc múlva már sűrűsödnek a felhők, először szürkék, azután mintha a vihar fekete olaja ömlene szét rajtuk, haragos — sötét színt öltenek. Nem mehetek a várost ölelő hegyekbe levelek beszédét hallgatni, csak a játszótérig jutok el a napáldozat óráiban. Az anyukák olyan­kor már hazafelé indulnak, óvatosan iga­zítván léptüket a mellettük tipegő kis­ember lépteihez. Csak a nagyobb fiúk maradnak, hintáznak, szaladgálnak, mert ők már 11—12 éves nagy fiúk, már hét óráig maradhatnak, mert nyáron az anyukák engedékenyebbek. Joli néni ott ült mellettem a pádon. Beszélgetünk. Es a szavakból, a hang színéből, hőfokából megérzem, hogy ez a görnyedt termetű, ősz hajú asszony szen­ved. Állandóan szenved. Soha nem csil­lapodik kínja, mint a beteg emberé, soha nincsenek könnyebb percei, soha nem fe­ledkezhet meg a fájdalomról. Ezerkilencszáznegyvennégyben egy Du­na-menti faluban élt, már öt éve özvegyi sorban. Minden öröme, reménysége a fia volt. A tizenötesztendős Janika. Kopott fényképet vesz elő Joli néni, nevető arcú legényke néz rám a képről. Az asszony felsóhajt: — Most lenne harminchárom éves! Akkor — 1944-ben csak tizenöt volt. A világon minden remegett. Acélba zárt halál zuhant a földre. Es amikor a dühödt és gyáva gyilko­sok menekülni kezdtek, maguk előtt haj­szolták a mezítlábas, rongyos gyermekek seregét. Akkor hurculták el Janikát is. Ülök a pádon és kétségbeesett erőlkö­déssel szívom a pipámat, mert nem tu­dok beszélni... mert mit mondhatok a sebes, tizennyolc éves vérző anyaszív­nek. .. Csak Joli néni csendes hangját hallom: — A múltkor egy kislány megkérdezte tőlem, hogy van-e nekem is unokám... az nagyon fájt... Joli néni feláll a pádról és felsóhajt: — Lehetne — nekem is lehetne... ha Janika... most lenne harminchárom éves! A játszótér már üres. Csak Joli néni tesz-vesz, a megszokott, beidegzett moz­dulatokkal. Teste kissé meggörnyedt és haja egészen fehér. —py— Szitást Ferenc: Valót nemzik A falu tornyára ráhajolt a hold, Százszemű sugara arcunkra égett, Bennünk a mlndenség vágya lebegett, S szikrái űztek sok nyilas-lidércet. Csendesség bontotta légszín-szirmait, Békét lehelt a puha lombok sátra, Szívünkben húrként feszült az acél-hit: Valót nemzik a terhes tettek árja. VSSSfS/SfSSrSS/SfSSS//SSSS/S/SSSSfSWSfSfSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSffSSSfSfSfSSSSSSfSSSfSffSfSSSSS*SSfSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSffSSSfSSSSSSSSSSMSSSSSSS/SfSSSSSSSSSSSSSAfSSf Bognárné tekintete a könyvekre esik: — Mi nem veszünk könyvet... nincs aki olvassa... az uram dolgozik, én meg mozdulni se bírok.. Nem veszünk ... Közelebb merészkedik a lány: — Nem árulom én a könyveket, néni­ké... Olvasásra hordom szét a falu­ban ... Nem kell érte fizetni, csak úgy ingyenben van, elolvasás után majd ösz­­szeszedjük és... és, ha kell, másika* hagyunk Itt... — Olvasásra hordja? — csodálkozik Bognárné, de már bizalmasabb hangon. Aztán ki parancsolta azt magának? — Senki... tetszik tudni, unalomból csinálom... Inkább széthordom, mint hogy ott porosodjanak a szekrényben. Legalább megismerem a falut is egyút­tal... Bognárné csak nézi a lányt, nem tudja hová tenni, sose látta még a faluban. Igaz, négy év alatt sok minden történhetett a falakon túl, amiről nem tud. S a lány most veszi észre, hogy be sem mutatkozott, meglepetésében: — Nem tetszik engem ismerni, ugye?... Hát én vagyok a falu új taní­tónője. Szeptember elsejétől vagyok itt... Szalai Teréznek hívnak... Most már egészen felenged Bognárné idegenkedése, ha bírna, bizony felülne, sőt még meg is simogatná a lányt. — Ő, hát már csak ne haragudjon a kisasszonyka, hogy könyvárusnak gondol­tam ... Isten hozta minálunk ... Tessék, üljön le, van ott szék az asztal mel­letti... Tessék, csak, tessék! A *anítőnő engedelmeskedik és leül. A könyveket az asztalra teszi közben, de olyan ügyetlenül, hogy kettő-három a földre esik. Gyorsan, felkapja, szégyen­kezve elpirul, azonban hamar feltalálja magát: — Látom, betegeskedik. — Bizony ... már négy éve ... Most veszi csak észre a tanítónő, hogy borzasztó betegség kötheti ágyhoz az asz­­szonyt, mert merev minden tagja. — Milyen betegségben? — Szélütés ... bizony ... élek, mégsem élek, kisasszonyka. Hát maga honnan került ebbe az istenhátamögötti faluba? — kérdi Bognárné csakhogy nyújtsa a be­szélgetés fonalát. — Messziről — feleli nagy sóhajtással a tanítónő, nagyon messziről... Egy Kassa környéki kisvárosból... — Aztán miért szökött el onnan?... Jószántából jött, vagy muszáj volt? — érdeklődik a beteg asszony, mert bor­zasztónak tartja, hogy egy ilyen fiatal lány olyan messzire kerüljön a szülői háztól. A tanítónő keserűen elmosolyodik: — Ha rajtam múlott volna, soha az életben nem láttam volna meg ezt a vi­déket... Eleget sírtam, könyörögtam, hogy ne tegyenek ide, hiába... Eljöttem, de nem maradok itt, nem tudok én itt megszokni... Inkább lemondok a tanítói állásról, de nem maradok itt... Mindig olyan bolondosnak, szelesnek tartottak az osztálytársaim... meg egy kicsit könnyelműnek... talán az is a • szeren­csém, hogy ilyen vagyok, máskülönben... Tetszik tudni, először, mikor idekerültem, mindig sírtam, aztán meg kinevettem magam... Aztán hol sírtam, hol nevet­tem, most meg már nem sírok, nem tö­rődöm semmivel... Majd csak lesz a va­lahogy, úgy is elmegyek innen... El­hallgat a tanítónő, lehajtja a fejét és a földön marakodó legyeket nézi. Sírás szorongatja a torkát. Bognárné most nézi meg jobban a ta­­nitónőt. Az első pillanatban olyan csú­nyácskának látta, de mintha azó‘a meg­szépült volna. Az arca hosszúkás, inkább sápadt, mint piros, a ki tudná pontosan meghatározni, a szeme színét: se nem zöld, se nem szürke, kéknek sem mond­ható, *alán a három szín keveréke. A ha­ja a legérdekesebb, olyan mint a szé­násszekér, jut belőle a homlokára is, hul­lámos, meg nem is, dús, a színe sötét — illik neki. Erősnek elég erős — gon­dolja magában Bognárné-, de azért na­gyobbra is nőhetett volna valamivel. Jaj, csak a dereka vékonyka szegénynek, egy jó hosszú ujjú ember tán át is foghatná. No, de még van ideje megerősödni, fia­talka még! — tesz pontot a beteg a gon­dolatai végére, majd megszólal: — Hát az igaz, hogy két évnél tovább egy tanító sem bírta ki ebben a faluban, nem tudom, milyen istenverése ez raj­tunk. Aztán a szülei élnek-e? 12

Next

/
Thumbnails
Contents