A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-08-05 / 31. szám
31 r S'í o<0tgf/rg/0ge//e%/e A humanizmus kérdése Néhány hőnappal ezelőtt egy varsói szálló halijában találkoztam Ilja Erenburggal, aki a Béke-világtanács elnökségének ülésére érkezett Lengyelországból. Meglehetősen nagy elfoglaltsága ellenére készségesen állt rendelkezésemre. Éppen azon a napon a varsói újságok öles betűkkel adták tudomásul a hírt — melyet a Béke-világtanács elnökségének résztvevői kitörő lelkesedéssel fogadtak — a leszereléssel kapcsolatos tárgyalások újra felvételéről szóló szovjetamerikai közös nyilatkozatot. Ebben a légkörben igyekeztem kérdéseket feltenni Ilja Erenburgnak. Ö azonban határozottan elutasította minden kimondottan politikai jellegű kérdésemet. „A Béke-világtanács tagjainak nem szabad az államfériak dolgába avatkozniok“ — magyarázta. „Mi nem játszhatunk amatőr diplomatásdit, a mi feladatunk csupán az, hogy megteremtsük a béke gondolatát támogató emberek egységét.“ Ezt bizonyos mértékben úgy is lehet értelmezni, hogy a béke kérdése már nem tartozik közvetlenül a régi értelemben vett „politikai kérdések“ közé, hanem szélesebb, össz-emberibb jelentősége van. — Az emberiség aktív békevágyának ős a humanizmusnak kérdésévé lett. Ez tükrözi legjobban napjaink békeharcának óriási jelentőségét, ez az áláspont fejezi ki azt a fejlődést, amelyen a békevédők mozgalma átment. „A mozgalom nem szervezet“ — mondotta Erenburg, a leszerelés és a béke moszkvai világkongreszszusának megnyitása előtt — „a mozgalom értelmét veszíti, ha megszűnik mozgásban lenni.“ E mozgalom mozgásban tartásához minden bizony, nyal hozzájárult Jean Paul Sartre is, amikor azt mondotta, hogy „meg kell találnunk a békeharc új útjait és új formáit, fel kell hogynunk azokkal a régi módszerekkel, melyekben eddig főként a retorika dominált.“ A békemozgalom ezen új irányzatának következtében volt a moszkvai kongresszus oly népes és konkrét — és ezért volt oly nagy sikere Is. A kongresszusnak a világ népeihez intézett felhívása a legszélesebb tömegekre azért volt oly mozgósító hatással, mivel tudatosan kerüli azon politikai kérdésekben való állásfoglalást, amelyek ugyan összefüggnek a békeharccal, de egyesek számára még vita tárgyát képezhetik. A felhívás a mindenki számára vitathatatlan kérdésekről beszél, ám harcol a velük kapcsolatos veszélyes passzivitás ellen. Az emberiség elé tárja azt a világosan és részletesen, de pontosan kifejtett eszmét, melyre nem lehetnek hatással sem a különböző diplomáciai jegyzékek, sem a taktikai politikai manőverek. A kongresszus rendkívül magas szellemi színvonalát mi sem bizonyltja jobban, mint az a tény, hogy csaknem kétszáz különböző beállítottságú világszerte ismert író vett részt rajta, mint például Polevoj és Sartre, A. Seghers és Opitz, Műik, Rádzs, Ánand és Nyikolaj Tyihonov, Ilja Erenburg és Juan Marinello, Pablo Neruda, Miguel Asturias, Marcos Anna, Frank Hardy, Carlo Levi, A. Szurkov, Vigorelli stb., akik ez esetben nem beszéltek sem különböző izmusokról, sem mesterségbeli problémáikról, hanem csakis a civilizáció további sorsáról., Természetes, néhány részletkérdésben nem értettek egyet, és hogy magas értelmiségi síkon mozgó argumentumokkal válaszoltak Sartre nézetére, mely szerint a mai kultúra „két kultúrára oszlik és harcban áll egymással mint az egyik fegyveres blokk a másik ellen.“ A kultúrában és az egyetemes művészetben ma valóban nem két blokk harcáról van szó, hanem az összemberi kultúráért, az egész emberiségért és a fejlődésért folytatott aktív küzdelemről. Ezért az itt összegyűlt valamennyi író, a szovjet irodalom színe-java, nézeteik különbözőségének ellenére őszintén és egyhangúan elfogadták a világ valamennyi kulturális dolgozójához intézett felhívást, melyben tudomásukra hozzák, hogy tudásukat és minden erejüket állítsák a béke szolgálatába, fejleszszék a nemzetek közötti együttműködést a kulturális értékek egymásnak való átadását, vegyék fel a személyes kapcsolatot és mozgósítsák a közvéleményt a leszerelés eszméjének propagálására, és az Ifjúság nevelését a béke és a nemzetek közötti testvéri barátság szellemében végezzék. Ebben a dologban, a kulturális értékek kicserélésének dolgában és a kulturális együttműködésnek a béke szolgálatába való állításában, minden jobboldali elhajlás értelmetlenség, minden baloldali gyávaság lenne, saját erőnkben való bizalmatlanság megnyilvánulása. Ma tehát minden kulturális dolgozó előtt nagy feladat á^l: minden eszközzel és ebben a szellemben terjeszteni az emberiség számára létfontosságú gondolatot, a béke és a lefegyverezés gondolatát. A történelem ugyanis már megtanított bennünket arra, hogy a oondolat, mely a tömegek sajátjává válik, anyagi erővé lesz. MiloS Ruppeldt VIRÁG BARNA Aratás Mázsák tüzipros örömével Robban a nyár Es szívünket örömláng Járja át A sárguló tenger hullámozva Kaszálók előtt Hajtja derekát. Eső Fogócskát játszanak a cseppek Egyl csepp jut a másik után Majd utolérik egymást S elterülnek a porban öngyilkosán Szöszi A fákra zöld levelek Futták a nyárral Es testedre az erdőből Gyöngyvirág illatot Permetezett' a szél Olyan vagy most Mint a virító almafa Melyre fehér ruháját Ráhúzta a májusi ég. Rétekkel csókolódzik az est Aludni mennek a fák Takarodót húznak háztetőkön a macskák S az utcákat lusta szél sétálgatja át Pihenni készül minden A rét a hegy az ág Csak az éjjelt műszak — a gyár Duruzsolja egyre Eletet-öntő moraját Reggel Láttam az éjt, ahogy riadtan elfáradva Meghúzta magát a hajnalban S amint egyet söprött a szél Egyszerre csak a hajnal sem élt Már a mosolygó tűzkorong Szurkálta belém izzó tekintetét Es az utca sarkán a tejcsarnoknál Üjra gyakorolták a bádogzenét Friss álmokkal Indult Munkába a nép 9
