A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-29 / 30. szám
yigh Rózsa: féltékenység Már az eljegyzéskor sejtettem, hogy ennek a szerelemnek nem lesz jó vége. Mióta Gézát megismertem és megszerettem pokollá tette minden percemet, megölte nyugalmamat. Olyanná lettem, mint a bűnös, aki tudja, hogy minden lépését figyelik. Eleinte tetszett Géza féltékenysége. Hízelgett a hiúságomnak és úgy gondoltam, hogy az csak határtalan szereimét bizonyltja. De ahogy feliek a napok és a hetek, a féltékenység mind jobban és jobban fojtogatott. Géza számonkérte tőlem, ha balra néztem a moziban és ő a jobboldalomon ült, de az sem tetszett neki, ha túl gyakran pillantottam feléje, mert akkor holt biztos, hogy a mellette ülő férfiakat lestem: ha kirúr zseztam a szám, azzal gyanúsított, hogy tetszeni akarok valakinek, ha nem, akkor azt mondta', azzal akarom leplezni, hogy valakivel terveim vannak ha sóhajtottam, gondoltam valakire, ha meg nem sóhajtottam, akkor őt már nem szeretem, ha nevettem, ki vidított fel annyira, vagy minek örülök, ha komoly maradtam, kinek a figyelmét akarom felhívni megközelíthatatlenségemmei? Egyszóval Gézának teljesen mintegy volt, mit teszek, soha nem volt következetes. Ha kifogásolt valamit és én az ellenkezőjét cselekedjem, azt éppúgy szővátette, s ezzel napról napra megerősített abban az érzésemben, hogy egy hatalmas pók hálójába gubancolódtam, ahon i nincs szabadulás. Csak a szerelmünket sajnáltam. Igazán szépen kezdődött, és ölvan hirtelen fészkelődön szívünkbe, hogy szinte tehetetlenek voltunk vele szemben. Azokban a napokban egész lelkemmel hittem, hogy az igazi szerelem már az első pillanatban megszületik az emberben Hogy később mi lesz a parányi, csírázó magocskával a termő talaiban, az már sok. mindentől függ, de a szerelem nem hosszú évek őrlődő gyümölcse, hanem csupán egyetlen pillanaté. A falubeli fiúkkal már torkig voltam akkoriban. Egyet sem tartottanf magamhoz valónak. No, nem azért, mintha isten tudta miiven beképzelt leány lettem volna, vagy talán *úl szépnek mindenki számára túl soknak tartottam volna magam, de valahogy már az első percekben megereztem, kiben mi lakik. Elég volt egyetlen mondat, egy meggondolatlan mozdulat és en visszahúzódtam mint a csiga, ha veszélyt érez. Persze tudtam, hogy bennem is vannak hibák, de valahogy mégis azon iparkodtam, hogy olyan társat találjak magamnak, akivel nyugodt boldogságban, megértő szeretetben élhetem le az életemet. A jelmezbálon kezdődött. Gézát egyik barátja hivta meg a harmadik faluból, akivel együtt dolgoztak a gyárban. Tudom, hogy hihetetlen, de amint meg pillantottam kissé egyenesen tartott, szép, formás fejét, sudár alakját, számomra nem létezett többé más a teremben, csak ő. Azt sem tudtam, kicsoda, micsoda és titokban azzal ugrattam magam, hogy biztosan dadog, vagy süket, mint a ház, esetleg buta és goromba, vagy — és erre persze csak legutolsó sorban gondoltam — fütyül az én hétköznapi szépségemre. De nem úgy történt. Géza meglátott és már az első táncnál felkért. Simogatóan meleg, kedves hangja volt, a kezei gondozottak — sokat adtam erre — és á tenyere száraz, meleg, akár az enyém. Kölnit nem használt. Nem szeretem, ha a férfi pomádés. Kellemes, friss szappanszag ái’adt a bőréből. Attól a perctől kezdve, ahogy megszólalt, megfogta a kezem és átkarolta a derekam én olyanná váltam, mint a pillangó, amely bódultán a lámpa fényébe röppen és megbűvöltem tűri, hogy alégjen, agyonperzselődjék. Számomra csak Géza létezett, csak az volt érdekes, amit ő mondott, az volt sikkes, szép mozdulat, ami*: ő tett, az volt kedves, ahogy ő beszélt. Elbővült és megszerettette magát az első pillanatban. Nincs szebb, mint mikor egy ilyen gyorsan fellángoló érzés viszonzásra talál. Nálunk így történt. Géza ugyanazt érezte az első pillanattól kezdve, amit én. Aznap éjjel hazakísért és csütörtökön bekérezkedett hozzánk: komolyan akar udvarolni — mondta. Az azután következő heteknél msem kívánok nagyobb boldogságot magamnak. Géza kedves volt és hízelgő, s én beleborzadtam a gyönyörűségbe, ha megláttam, ha megfogta a kezem, vagy éreztem, hogy néz .. A féltékenység *ula;donkénp már ismeretségünk harmadik hetében elkezdődött, amire a faluban újabb bált rendeztek, és mi természetesen elmentünk. Ám mosolyogva figyelmeztetgetett, és eleinte azt hittem, hogy tréfál, vagy — ahogy egyre mondogatta — kimondhatatlanul sí-eret. azért félt. Akkor kicsit még haragudtam is magamra, miért nem tudom én is anniyra szeretni őt, mint ő engem? De a szemrehányások egyre sűrűbbek és egy^e kevesebb mosoly kísérte őket, annál több durcásság, komoly sértett arckifejezés. Mindenáron ki akartam engesztelni, hiszen tuúiani, hoÖJ, ártatlan vagyok, s gyanúnak legkisebb morzsája sem férhetett volna hozzám. A harmadik hónap végén már apró kis összeveszések mérgesítették szerelmünket, de még ezek sem bántottak túlságosan, hiszen a harag csak néhány óráig tartott és a kibékülés annál édesebb volt. Aztán Géza megkérte a kezem és megtartottuk az eljegyzést. Édesanyám — akihez sajnos nem voltam őszinte — akkoriban már gyanakodva figyelt, el-elejtett egyegy megjegyzést gyakori rosszkedvemről, Géza kibírhatatlan féltékenységéről, de én csak legyintettem: — Ugyan, édesanyám, azért félt, mert szeret, és ez csak hízelgő lehet rám nézve. — Jól van kislányom, te tudod — hagyta rám anyám — te élsz majd vele. nem én, csak nagyon fájna, ha félresikerülne az életed. Akkor már bántam, hogy nem borultam oda a mellére, és nem mondjam el mindent őszintén. Dehát tulajdonképpen felesleges is lett volna. Gézáról lebeszélni úgysem hagytam volna magam, mert tudtam, hogy gyötrő féltékenységével együtt hívein minden vérével szeretem és számomra az élet csak addig ér valamit, amíg az ő oldalán járom útjait. Hallgattam hát. Ismeretségünk nyolcadik hónapjában megtartottuk az esküvőt. Az egybekelés előtti hetekben már alig-alig mosolyogtam, szavamat sem lehetett hallani, mert úgy éreztem, mihelyt kinyitom otthon a számat, kiömlik belőlem a felgyülemlett panasz, fájdalom és sírva könyörgök, hogy mentsenek meg a boldogtalanságtól. Ha Géza előtt sírtam, amikor bántott, azt mondta, az sír, aki bűnös, ha mosolyogva legyintettem gyanűsítgatásaira, mégiobban felbőszítettem. De végülis komoly harag nem lehetett közöttünk, mert ha sarkonfordulva otthagytam a kapuba, képes lett volna egész éjjel le- s fel járkálni a ház előtt, egészen addig, amíg ki nem szóltam, vagy ki nem surrantam hozzá és a fülébe nem súgtam, hogy nem haragszom. Ilyenkor aztán ölelt, csókolt, fogadkozott, sírt mint egy gyerek. — Megőrjítettél, annyira szeretlek, az életemet is oda tudnám adni érted, hát hogyne féltenélek? De ne félj, az esküvő után máskén* lesz kicsim, mihelyt egészen az enyém leszel, eszembe sem jut többé, hogy bántsalak! Nem ígv lett! Bárány türelemmel indultam neki ennek a házasságnak és erre nemcsak az tett képessé, hogy szerettem Gézát, hanem az is, hogy nem akartam szóbeszéd tárgya lenni elrontott házasságommal és nem utolsó sorban féltem attól, hogy édesanyámnak sajnálnia kelljen 'egyetlen lányát. Sírtam, nyeltem és tűrtem. Géza meg bántott, gyanúsított, gyötört, együttélésünk minden órájával. Azt akarta, hogy hagytam ott a JRD-t, mert munkacsapatban fiúk is dolgoznak, és mit csinálhatok én azokkal egész nap? Erre nem hagytam magam rábeszélni, mert tudtam, ha otthon maradok, azzal még nagyobb lakatot teszek fojtó lelki rabságomra. Amikor félévvel házasságunk után megmondtam neki, hogy kisbabát várok és azt hittem, hogy az örömtől a plafonig ugrik, elkomorodott, majd hosszas faggatásra mártírként sóhajtott: — Fél életemet odaadnám, ha bizonyos lehetnék abban, hogy a gyermeknek én vagyok az apja... Ekkor szó nélkül hazamentem a szüléimhez a falu másik végére a kis házba. Otthagytam a számomra épített szép, meleg otthonomat. Anyám rögtön tudta, miért mentem haza. Egyetlen szóval sem küldött vissza, leültetett, mint kedves vendéget szokás, aztán csak sírt, siratta boldogtalanságokat, pedig akkor már mosolyogni is tud*am, hogy megvigasztaljam szegényt. Félóra múlva volt értem Géza. Beszaladtam a belső szobába, mert úgy éreztem, hogy látni sem tudnám azok után, amiket mondott. Édesanyával beszélt, illetve neki sírta el, hogy mennyire szeret, hogy elégeti minden porcikáját az engem való féltés, hogy nem tud nélkülem élni egyetlen óráig sem. Hallottam. hogy a nagy szavak után halkan zokogni kezd odaát, majd édesanyám nyitott be hozzám és azt mondta: — Menj vissza, kislányom. Tűrj egy kicsit, próbáld meg. Meglátod, ha a gyerek meglesz, minden megváltozik. Apád is féltékenykedett rám eleinte, igaz, hogy nem anynyira, mert megbántani nem tudott volna vele, de jó párszor letöröl*e arcomról a mosolyt, egy-egy gyanúsító célzásával. Aztán amikor megszülettél, mintha elcsendesedett volna benne minden. Nyugodt, szép életünk volt, hiszen *.udhatott. Higgy neki, kislányom, hátha megváltozik Most már nemcsak magad miatt.. . a gyerekedért is. Visszamentem és elhatároztam, ha' kell összeszorí*ott foggal is, de tűrök- Borzalmas hetek, hónapok következtek. Géza nem egyszer fejemhez vágta még a gyermek' eredetével kapcsolatos kételyeit, de én bárhogy is akartam meggyőzni magam az ellenkezőiéről. még ennek ellenére is szerettem. 10 /
