A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-28 / 4. szám

SZOBOLJEV: A menyasszony Amikor Ljuba volt szolgálatban, az egész kórteremben kitűnő hangulat uralkodott. Életkedv és szeretet áradt belőle, és ami­kor reggel apró, puha papucsában besu­hant a kórterembe, olyan volt, mintha napsugár ömlene ránk. Arcán még ott virított a hideg jégvirága; nevető gyer­mekszemében a vidámság szikrái táncol­­talk és a lábatlan őrnagy mindennap felkiáltott láttára az ágyán: — „Szebb a rózsánál az ifjú lány ar­ca...” Ljuba, ugye sose halunk meg? — Az csak természetes! — csengett a válasz a leány tiszta, csilingelő hang­ján, és Ljuba megfújta fagytól gémbere­­dett ujjhegyét. Hátratett kézzel odatámaszkodott a nagy, fekete kályha oldalához — karcsú kis fehér tündér, akinek szakszerű ko­molysága oly édes és megható volt, mint egy gyermeké. Kezét melegítve percen­ként egy mérföldnyit csacsogott minden­féléről: a reggeli hadijelentésről, a ned­ves tűzifáról, a konyhában készülő ebéd­ről, a tegnapi mozielőadásról. A kórte­remben apránként elhalkult a sóhaj, fel­derült a sok fájdalomtól eltorzult arc, oszladozott a fásult, szomorú hangulat, elült a bánat, elmosolyodott még a gon­dolat is. Aztán a lány nyakára tette karcsú uj­jait, hogy kipróbálja melegségüket, pici, egyenes orrán megjelentek a gondolkodás ráncocskái, gyakorlott szeme végigsiklott a kótermen; hol is kezdje? Aztán elindult kőrútjára. Gyorsan és ügyesen végzett mindent —• megmosta a beteg haját úgy, hogy egyet­len csepp víz sem hüllőt a párnára, meg­igazította az elcsúszott kötést, levelet írt a helyett, aki erre nem volt képes, nyom­ban észrevette, ha valakinek rosszabbra fordult az állapota, és orvosért küldött, válságos órákban közelharcot vívott a halállal egy-egy sebesült életéért, meg­nyugtatta, vigasztalta a reményvesztet­teket, és békés, gyógyító álomba ringatta őket. Mindannyian szerettük őt; talán mind­annyian szerelmesek voltunk belé De a féltékenység tilos volt a mi kórtermünk­ben És ha egy szabad perceben Ljuba leült egy katona ágvára, hogy egy parti „Véniány“-t játszók vele. tudtuk, hogy azon a napon az az ember többet szenve­dett, mint mi. Ezen a bizonyos napon én voltam a so­ros a játszmában Egész éjjel nem huny­tam le a szemem, ide nem tartozó gondok gyötörtek, és reggelre épp hogy egy torz fintorra bírtam elhúzni a számat mosoly címén, Ljuba köszöntését viszonozva Meg­döbbentő volt. mennyire megérezte ez a fiatal nő — szinte még kislány — a más lelki bánatát Énn csak hogy rám pillan­tott, és befejezvén köriúját, egyenest ágyamnak tartott, kezében a kártyacso­­maggal. És mégsem került sor a játszmára. Gyer­mekded szája megvonaglott, vidám szeme elkomorult és hirtelen nagyon, nagyon öregnek láttam őt A kártya érintetlenül hevert a fehér lepedőn, a pikk tizes — a bánat jelképe — feketén meredt ránk, 'és mi halk beszélgetésbe kezdtünk, min­den fenntartás nélkül és őszintén Férje, aki páncélos százados, és bátor­ságáért már kitüntetést is kapót*, huza­mosabb ideje eltűnt Egv hónapja nem tud nyomára akadni Ez a fiatalasszony egy teljes hónapja kórtermünk napfénye volt, mialatt lelkében hordozta a bánatot és szívében a fájdalmat; éjszaka csende­sen sírdogált a hálóteremben, nehogy társnőit zavarja. Előző nap felkereste férjének egyik barátját, egy magarangú páncélostisztet. Az megfogta kezét, és így szól*, hozzá: — Nem akarom félrevezetni, Ljuba. Pa­vel ellenségtől megszállt területen ma­radt. A többiek átvágták magukat, de ő nem tért vissza hozzánk. — Megszorította kezét, hogy ne sírjon, és így folytatta: — Bátorság! Ljuba! Még visszajöhet. Értse meg, várjoh türelemmel. Tudom, várni ne­héz megpróbáltatás. Megígérem, hogy szólni fogok, ha már hiába vár. Ránéztem Ljubára és kutattam magam­ban, volna-e annyi lelkierőm, mint ennek a fiatal nőnek. Áz ő bánata láttára eltör­pült az enyém, de ügye*len, darabos és önző férfilelkemben nem találtam egyet­len olyan vigasztaló és reményt adó szót, amilyet ő pazar bőkezűséggel ontott reánk. Az őrnagy az utolsó ágyban felnyögött. Ljuba felugrott és könnyű léptekkel odasietett hozzá. Szeme derűs volt, mint máskor. Saját fájdalma újra helyet adott a másokénak. És a kórteremben senki se vehette észre, a bánatnak mekkora súlya nyomja keskeny, lányos vállát. Röviddel utóbb átmenetileg másik kór­házba kerültem, de két hét múlva vissza­tértem az otthonos kórterembe. Sok régi beteg már nem volt ott, és sok új sebesült érkezett. A szomszédos ágyban mozdulat­lan, nagy darab kötszer-báb feküdt. Páncéloskatona volt, aki fején és mel­lén súlyos égési sebeket szenvedett. Min­den, ami emberi arcon meggyulladhat, elégett az övén,- haja, szemöldöke, szem­pillája, és bőre Is. A fehér kötésből óriási szemüveg domború, sötét lencséi feketél­­lettek félelmetesen. Arra szolgáltak, hogy a csodamőd megkímélt szemgolyót meg­védjék a fény és a kötés érintésétől. Alattuk szakértő ügyesség keskeny rést nyitott a szájnak. Ebből a résből emberi beszéd hangzott, egy szenvedő ember gondolatainak és ér­zéseinek egyetlen szócsöve. A katona szörnyű kínokat szenvedett. A kötésváltás irtózatos fájdalommal járt, de élni akart. Élni akart, és újult erővel új harcokba szállni. Ez az élmiakarás iz-: zott minden szavában, amely nehezen és elmosódottan tört utat magának sérült nyelvén és elperzselt ajkán. Szeretett beszélni. Sötét és magányos világában társra vágyott. Különös, elfoj­tott beszéd volt az, amely e mozdulatlan kötszertekercsből kiszivárgott, de amikor megtanultam megkülönböztetni e törede-: zett, sebzett szófoszlányokat, gyűlölet és győzelem, csatazaj és halálveszély, re­mény és Vágy, vallomás és hit értékes gyűjteményét szedhettem össze — mind­azt, ami a magány kísérleteitől menekülő huszonkét éves fiatal férfi közölhet barát-; jával. Barátjával: mert éjszaka szoros ba­rátságot kötöttünk, ahogy emberek csaté-; ban vagy betegségben szoktak. Hajnal előtt ébredtem, amikor még egé­szen sötét volt. A kórterem nehéz léleg­zése töltötte be a csendet; néha egy-egy nyögés tört keresztül a harcban meg­tört, erős férfitestek félelmetes lélegzé­sén. És mivel nem siklott nesztelen fehér 'árnyék a felnyögő beteg felé, tudtam, hogy Ljuba nincs szolgálatban. Valószí-: nűleg Fenya, az öregedő, csúnyácska ápo­lónő a soros — gondoltam —, aki könnyen fárad, és éjszakánként el-elszunnyad a kályha mellett ülve. Felkeltem, hogy az előcsarnokba men­jek egy cigarettát elszívni. A szomszéd sebesült meghallotta és egy pohár vizet kért [furcsán hangzott, mint „gohargid“). Féltem, hogy fájdalmat okozok neki, és fel akartam költeni az ápolónőt. — Ne költsd fel — mondta ő —, Jő lesz' így • • • Tölcséren át, óvatosan néhány kotty vi­zet öntöttem a kötés résén át, és bizony megnedvesítettem a kötszert. Nagy zavar­ban kértem bocsánatot. — Jól van — ismé*elte ő és nevetett, Ka ugyan nevetésnek mondhatom azt a né­hány halk, ziháló vakkantást. — ö az egyetlen, aki ért hozzá ... — Ki az az ő? — A szerelmem. GYURCSÖ ISTVÁN: Nyugtalanság Élhetek nyugtalanul? szelídség el ne vadulj! Szivünkben béke legyen: ki áll ott szemben velem! Beteg vagyok, gyógyít a Béke: ne kerüljek gyilkos kezébel Fegyvert köszörülnek valahol: nem lehet! a szeretőm dalol! Szivünkben béke legyen: rozsda a fegyvereken1 Legyen béke, szerelem: fegyver néz szembe velem! Az ágyuk talpa fűben, gazban: virág nyíljon az udvarunkban! ■ 'Az életünk csók és virágzás: a kert alatt gyilkos tanyázás! Szivünkben legyen béke: szurony, ne nézz az égre! Szivünkben lehet béke: ne bízd sorsod az égre! Ne szorítsd fejünket vaskalap: kis cinke fészke a Nap alatt! Nem, a szelídség nem hatalom: bátorságról szóljon csak dalom! 12

Next

/
Thumbnails
Contents