A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-06-17 / 24. szám
A vajszínű Felicia simán suhan az országúton. A sebességmérő a 90 körül ugrál. A lány biztos kézzel tartja a kormányt. Van valami egészen furcsa ezen a száguldó lányon: szeméből, mint csillogó gyöngyszemek, szabályos időközökben peregnek könnyei. A sós gyöngyök végig gurulnak a csúnya kis arcon, aztán leesnek hangtalanul. Mert a lány arca határozottan csúnya. Még az édesanyja se állíthatná az ellenkezőjét. Amíg e kocsi falja a kilométereket a csúnya arcú leány okos kis fejében egymást kergetik a gondolatok. .. Csak az autóért szereti... csak az autóért szereti . . zúgja a motor halk zaja. Csak az autóért szereti!.. Igen. így mondta ma délután az édesapja, mert azt gondolta, hogy ő gyűlésen van és üres a szoba. De nem Igaz! Nem lehet igaz 1 Pista nem olyan . .. nem lehet elhinni róla, hogy . . Nem és nem ! Milyen jó is volt, amíg gyermek volt. Amíg nem voltak bánatai, gondjai. Akkoriban esze ágába sem jutott nézegetni magát, hogy csúnya-e vagy szép? Élvezte a gondtalan játékot, a vidám hancúrozást, már akkor minden érdeklődését lekötötték a gépek. Valami megnevezhetetlen erő húzta — mióta csak az eszét tudja — mindenhez, ami motorral jár, ami az ember irányításával képes valamire. Sokszor mondták: ejnye, te lány, hat fiú veszett el benned ! Igazuk volt. Hat éves korában már száguldozott apja hiciklijén, a váz alatt, állva hajtotta Tizenkét éves korában ismerte a motorkerékpár-vezetés minden csínját-hínját — elméletben. Persze, gyakorlatban nem próbálhatta ki tudományát, mert ugyan ki bízta volna drága gépét egy éretlen gyerkőcre?! Tizennégy éves sem volt, «mikor traktort vezetett, sőt nehezebb feladatokat is végrehajtott vele. Nagybátyja traktoros volt, és titkoban, kint a földeken megengedte neki, hogy vezessen. Sokat nevette Sanyi bácsi, és egyre azt mondogatta: Te lány, neked együtt dobog a szíved a motorral! Ha felülsz a nyeregbe a traktor, akár a jó ló, megérzi, hogy emberére akadt, megy is simán, amerre parancsolod! De kár, hogy nem vagy fiú! Akkor azonban ő, még cseppet sem kesergett azon, hogy lány lett. A tanuláshoz nem sok kedve /'Volt, no nem azért mintha az utolsók között lett volna, hiszen a bizonyítványa sose volt rosszabb kettesnél, csak alig várta, hogy gépre kerüljön, hogy dolgozhasson ... de motoron. Persze, nem ment minden olyan simán és gyorsan, ahogy elképzelte. Előbb el kellett végeznie a kétéves mezőgazdasági iskolát, hogy munkába állhasson, de akkor is csak mint növényápoló dolgozhatott. A szerencse azonban neki kedvezett és egy napon — tizenhétéves sem volt még — megbetegedett az egyik traktorvezető. A munka sürgetett, s így mi sem természetesebb, minthogy sutyiban ő dolgozott a géppel. Kifogástalanul. Aztán végre megszerezte a járművezetői jogosítványt és attól kezdve szabadon élvezhette különös szenvedélyét. Traktor, kombájn, hernyótalpas, mindegy volt neki, csak zümmögjön, zúgjon és érezze két izmos kis karjában, hogy ennek a hatalmas masinának ő, egyesegyedül ő parancsol. Aztán egyszeriben húsz éves lett, és otthon — az újonnan épített, nagy házban — két szoba berendezés várta férjhezmenését. Megvolt abban minden ami egy ifjú párnak szükséges lehet nemcsak az induláskor, de a későbbiek során is. Egyetlen gyerek volt, hárman gyűjtötték a munkaegységeket és a jó munkának meg is volt az eredménye. Szóval húsz éves lett, anélkül, hogy eszébe jutott volna alaposabban tükörbe nézni. A születésnapján azonban mégis megtette. Szinte ájulásig elgyengült és megkeseredett szájában a nyál attól amit látott. A fiúsra nyírt rövid haj markáns arcot keretezett, amelynek közepén kk rályként trónolt a jókora sas-orr. Fölötte a két örökké nevető, de a tükörképet nézve annál szomorúbb seszínű szem. Nem volt az se zöld, se kék, az öregebbje azt mondta volna: savószínű. Az sem sokat segített rajtuk, hogy hosszú fekete pillák árnyékolták. S mindezeknek tetejébe ott volt előreugró, hegyes álla, amely alapján azt hihetne az ember, hogy gazdája túlságosan erőszakos, pedig erről szó sem volt. Amikor legelőször alaposan szeműgyre vette tükörképét, megállapította, hogy úgy nézhetett ki legénykorában az édesapja. Legénynek meg is járta volna, de mint leány?! Be kellett vallania, hogy nem szép és az alakja? Az is olyan fiús, olyan darabos, nincs benne semmi puhaság, semmi macskaszerű nőiesség a mozdulataiban. Ahogy lép, ahogy megáll, ahogy ül, inkább férfinak hat mint nőnek. Pedig hogy mennyire nő volt már akkor, arra — ha akarta, ha nem — rá kellett jönnie, amikor egy-egy korabeli leánytáTsa . Iakzijában mulatott, és úgy, de úgy irigyelte a menyasszony boldogságát. Vagy amikor keresztelőbe hívták és egy pillanatra karjára adták a vörös képpel ordító, vagy angyali bájjal alvó gyermeket. Jgen! Akkor átforrósodott a boldogságtól, a nőiseségtől minden porcikája, és úgy érezte, hogy a kezét tudná megcsókolni annak, aki őt a boldog aszszonysághoz és azon át annyira áhított anyasághoz juttatná. De hiába! Húsz éves lett anélkül, hogy viccelődésen kívül szóra érdemesítették volna a legények. Pedig volt a faluban éppen elég. Dunát lehetett volna rekeszteni velük. Hiába! Ha bálba ment legfeljebb a rokon és szomszéd fiúk forgatták meg, de azok is éppen hogy, egy-egy tánc erejéig. Huszonegy éves volt, amikor szülei először hozták szóba az idő múlását. — Kislányom, nem gondolod, hogy ideje lenne komolyan gondolkozni a jövőd felett? Huszonegy éves vagy — mondta nagy zavarban édesapja — a lányok ilyen korban már a férjhezmenés gondolatával foglalkoznak, különösen ha minden készen várja őket új otthonukban ... — Ne áltassuk egymást, édesapám — mondta ekkor ő, őszinte szomorúsággal — mindhárman tudjuk, hogy a férjhezmenés nemcsak rajtam múlik, hiszen ha csak tőlem függne?! Csúnya vagyok — mondta nagy sóhajtással —, nem kellek a kutyának se... ennyi az egész, és ezt tudjuk is nagyon jói mind a hárman Édesanyja vigasztalhatatlan sírásba kezdett, mert szólni sem tudott ekkora őszinteség hallatán. Az apja még megpróbálta egy-két hamisan csengő szóval vigasztalni, de aztán abbahagyta és kiment, becsapva maga után az ajtót Attól a naptól kezdve állandóan szomorú volt és szégyenkezve járt-kelt az emberek között. Valahogy szentül meg volt győződve arról, hogy mindenki sajnálja és folytonos szóbeszéd tárgya: Na, a Kovács Olgának is hiába hordtak össze mindent a szülei, nem kell a kutyának se, mert a fiók ördögnél is csúnyább egy fokkal. Annyira bántotta ez, hogy már a mulatságokba sem lehetett elcsalogatni. Sokat suttogtak, tanácskoztak az elkövetkező időben szülei, amíg végül Is egyik nap nagy, meglepetéssel álltak elő: — Itt a távirat, kislányom ... mehetsz a kocsidért... illetve mehetünk, mert elkísérünk mi is ... A lélegzete is elállóit a boldogságtól. Legtitkosabb gondolatát találták ki a szülei. Igen! Egy kocsi, amelyre felülhet és 10
