A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-06-10 / 23. szám

lyukban, én a fásszín oldalához kuporodva, mint a gyerekek, vagy az új házasok, s ott jöttem rá, ott éreztem meg, hogy létezik erősebb összekötő kapocs is két ember között, ha házasságra léptek, mint az isten áldása ... No végre, jön már szegény, ott jön a Bacska dűlőből. A kutyája szaglász előtte. De még nem tart haza. Ugye, nem tart haza? A szövetkezet telepére veszi az irányt. Megváratja magát. Remélhetőleg már nem sokáig. Cicici, ciciéi. Hess, haszontalan kakasa. Hess innen alávaló tyúkja. Milyen szemtelenek, no nézze meg az ember. Alig győzöm elhessegetni őket!... Hol is hagytam abba? Ja, igen a fásszínnél, a gyermekes fogadkozásnál. El is kellett az nagyon, később a nyilasok már nem elégedtek meg csak azzal, hogy kijöttek, vittek be a parancsnokságra engem is. Hajtottak maguk előtt az őrsre, fegyveresen, mintha hét vármegye köröztetett rablógyilkosa lettem volna. Üres, szürke, nyirkos szobában vallattak, egészen idegen, állati arcú emberek. Fényes, fekete csizmák, parfümszagú ruhák, vad, gyilkos tekintetek; ezekre emlékszem, meg az arcomba üvöltött kérdésekre:

— Hol az urad? Hol rejtőzik az a piszkos, szar, kommunista urad?

S én mintha megnémultam volna! Még annyit sem mondtam:

— Nem tudom!

Ott kaptam az első pofont az egyik nagy, nyegle legénytől, forradás volt a szája fölött — amelyet követett a többi is. De csak az első fájt, az első csípett bele iszonyatos fájdalommal a bőrömbe, a többit nem éreztem. Elzsibbadt az arcom. Nem is tudom, milyen érzés lett később úrrá rajtam. Rettenetesen erősnek éreztem magam, nyugodtan álltam az ütéseket, nem sikerült kiverniük a szememből egyetlen könnycseppet. Bekísérték a lányomat is, megverték, kínozták őt is szegényt, eredménytelenül. Nem árulta el az apját. S alig tért vissza, megint jöttek érte. Besorakoztak vagy öten a konyhánkba, és én gúnyosan fogadtam őket.

— No, jöttetek a kétéves Imruskáért. Engem már kihallgattatok, a lányomat is, most ő következik, a kétéves Imruska.

— Kuss, rirígyó! — üvöltött lesek Józsi, az uram gyermekkori játszópajtása.

— Jössz be megint velünk! — tegezett le a taknyos Vincent kölyök.

Bekísértek az őrsre és két éjszakán át fogva tartottak. Egy vasrácsos ablakú, dohosszagú teljesen üres teremben töltöttem az éjszakákat, ám én ott is az otthoni életemet éltem. Tíz után hallottam a fásszín ajtajának roppanását és láttam az uramra száz meg száz nyilast leselkedni. Reggel összetörtén, agyongyötörtén kéredzkedtem vécére és a hűvös fülkében szinte már-már őrült kétségbeeséssel kérdeztem, mintha csak a fásszín oldalánál kuporogtam volna:

— Itt vagy?

És én hallottam a feleletet az őrsön is.

— Itt vagyok, Mariskám!

Megerősödve nyitottam be a vallatóterembe. A nyilasok nem értek célt velem. Nem tudták megtörni a lelkemet. Bocsásd meg, édes jő uram, de a mai napig sem tudom eldönteni, hogyan kellett volna viselkednem, aki anya és feleség voltam. Talán, ha felfedem rejtekhelyedet, te meghaltál volna, a lányod ellenben élne! Bocsáss meg nekem, hogy még mindig sajnálom a lányom. Édesanya vagyok, keservesen hoztam világra azt a gyereket, inkább engem lőhetett volna szíven az a mocskos kölyök, Vincent Pali. És maga is bocsásson meg, hogy egyenesen a közepébe vágok e tragikus történetnek,

JAKSICS FERENC RAJZA

mentségemre szolgáljon, hogy nem születtem elbeszélőnek...

Amikor az őrsön nem mentek velem semmire, csődöt mondott minden tudományuk, kegyetlen helyzet elé állították. Kihoztak a házunkba, betaszigáltak a konyhába és lesek Józsi, az uram gyerekkori játszópajtása mellém kényszerítette a lányom. Képzelje el, a taknyos Vincent .Pali puskájának csöve pontosan a lányom szívének irányítva, a kis Imrus rémülten felsír, mintha megérezné a szörnyűséget s én látom, hogy az utálatos kölyök ujja ott mozog veszedelmesen a ravaszon.

A nyilasok pedig üvöltenek:

— Megmondod, disznó?

Remegek és hallgatok.

— Megmondod, szajha?

Ez a lányomnak szól. Ű is hallgat. S a következő pillanatban iszonyatos dörrenés szakít feneketlen gödröt a csendnek. A lányom eldől, a szeme nyitva, a szája nyitva, szoknyája a combja közepéig felhúzódva. Egy pillanatra megszűnt dobogni a szívem.

— Gyilkosok! Állatok! Gazemberek! — ordítottam szemükbe, amikor magamhoz tértem. — Gyilkosok, Bestiák! — hörögtem fájdalmamban.

A nyilasok gyorsan eltakarodtak. A szomszédos pedig ijedten futottak öszsze hozzánk.

— Jaj. jaj, jaj, jaj! — ezt sopánkodtak, s felemelték a lányom a díványra, akiben már nem volt élet, de még a teste meleg volt.

Nem sikoltottam, nem jajveszékeltem, egy könnycsepp nem perdült le az arcomra, a temetésen sem tudtam sírni és ez nagyon rossz volt. A szomszédok meg az ismerősök sírtak, én meg csak álltam, a szemem elé kaptam többször a kezem, mert a lányom mintha kilépett volna a

koporsójából és ismét a Vince Pali puskája elé állt volna. A temetőből megtérve, s a veszéllyel sem törődve bebújtam az uramhoz a rejtekhelyre, ráborultam a mellére és hallgattam, ahogy sír ez az erős ember, az én uram, aki száz halállal szembenézett: kezemfején meg az arcomon éreztem a zokogása felhőjéből rám potyogó könnyecseppeket. Én a karjaiban nem sírtam, mintha megkövesedett volna a szívem. Hallgattam, tűnődtem, vagy ha nem hallgattam, akkor felemeltem rá a szemem és megkérdeztem:

— Miért vagy te kommunista? No, de őszintén felelj, miért vagy te kommunista? Farkas nagykereskedőnél nem ment rosszul a sorod, kétszáz koronát is megkerestél hetenként, miért álltái be te a pártba? Nem éheztünk, nem nélkülöztünk, rongyos kopott ruhában sem jártunk, miért kellett a politika neked?

Simogatta a hajam és a sötét lyukban magához szorított, amint tűnődve, sírva magyarázta:

— Tudod, Mariskám, a gyerekek. Mindig szerettem a gyerekeket. Rajongtam értük. Mindet szép ruhában szerettem volna látni. És mennyi körülöttünk a sápadt, rongyos, éhező gyerek. Én már nem nyugszom addig, míg meg nem váltom ezeket az ártatlan kis gyerekeket...

Ne haragudjon, hogy elérzékenyültem. Akkor nem tudtam sírni, most mindig elérzékenyülök. Lehet, hogy az öregség .... Nézze csak, már meg is jött az emberem. Szervusz, öreg csont. Nagyon kényelmes lettél. Nem sietsz, pedig várnak iád. Én traktálom szóval ezt a kedves fiatalembert. Jó hírt hozott. Duplájára emelték a nyugdíjadat. No, gyere csak, gyere. Ülj le a helyemre. Én addig készítek vacsorát. Mit hozzak ki nektek? Bort vagy pálinkát? Cicici, cicici. Hess, szemtelen kakasa. Hess! Hess!

11