A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-05-20 / 20. szám
ANDREJ PLÁVKA: TÓtrOI COpf/CCfO Támadj fel zúgó szél s repítsd tüzes dalunkat szárnyadon ma, dalunkat, mely a vérben ázó fészekben, fájdalomba vajúdott sziklák bölcsője mélyén, hbl a szirti sasnak szárnya azúr ég kékjén suhanj ma csattog, évezredeknek szárnyán iramló szél fuvalma. A varázslatból ébredt völgyek felett süvöltve száguldj tova, amerre az ember szépséget keres s hol a szépségek kedve tombol mély kútjából a csendnek a daloló szirtekig felérve csapengja fényes égre, a kék azúrba s mesék táltosán szállva a múltnak hámját lehányva, száguldó fellegek felett süvölts szél, viháncos kedvvel az el nem tűnő szépségek nyomába. Támadj fel zúgó szél s repítsd régi dalunkat szárnyadon ma, dalunkat, mely a vérben ázó fészekben, fájdalomba’ vajúdott, ám selymes lágy levéllel simogatta az úti fű s kéklő harangvirágok arany bibéje csendben konog, hogy lágy dalának hangjában lángra keljen , a völgyben hamvadó zsarátnok, reszkettes mámoros jávorfalombot, lehelj lágy dalt a furulyába, , orgonái jón a fenyveseknek ága, füveknek húrja pengjen, gyalogfenyő flótája sírjon, sivító szél, az álmodó hárfa húrjába kapjon ujjad és sziklákon visszhangzó robajjal a vízesés szakadatlanul zengjen s míg a mindenséget s a végtelent betölti, tekintete az emberen pihenjen. Támadj fel zúgó szél, repítsd örök dalunkat szárnyadon ma, i dalunkat, mely a vérben ázó fészekben s fájdalomba' vajúdott, ma örök álmát lerázva hadd zúzza szét gránit börtönét s rigócsőr keltegesse, OREST DUBAY: hogy dicsőségünket lássa, » hisz felébredt az ember s a szunnyadásnak súlyos bilincseit lerázta mielőtt még szerelme és gyűlölete gránitba verve meredt volna kövekké válva. lm, itt a hegyszorosban századok hamvadtak humusszá a málnabokrok édes piros gyümölcsét érlelve meg, a ködön át már egyre élesebben ragyog az ember mágikus pillantása, sasként a völgy titkát kutatva, fellebbenti a fellegeknek hermelín-fehér palástját s csak nézi nesztelen a szépség meztelen bájait s bölcsők mélyébe nézve a csendben és sötétben szerelmét lángra gyújtva a nefelejcsekig hajol, melyeknek kelyhe apád szemétől kapta kékségét tündökölve. Lám öregségünk ráncai hallgatnak megfagyottan, de új kor harmatja száll s a reggel lángja az ember arcát festi, ki a szépség varázsos átkát feloldotta s egyszerre, mintha ősanyánk orca fordulna felénk meleg mosollyal. Ember, kertednek alján hálóját kivetve a kishitűség oson gyáván feléd, hogy békéd gyülmölcsének felfalja zsengéjét, — de te — bár teljesülne vágyam — ne testvéred dühétől félve keressed rejett fészkemet remegve, de a nefelejcsre gondolj, hiszen apád szemét juttatja majd eszedbe. Támadj, fel zúgó szél, repítsd örök dalunkat szárnyadon ma, dalunk a csillagfényes csendben született, akár a málna bokra. Farkas Jenő fordítása Részlet az Élet ciklusból 14
