A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-05-13 / 19. szám
illlliilillllilillli JEVGENYU JEVTUSENKO Letartóztattak Li sszabonban A KLM társaság repülőgépe, farkán a holland királynő címerével, földet ért L.s-ifihonban. A gép feltáruló ajtaja elé gumikerekű lépcsőt gurítottak. Hosszú repüléstől öszszegyürt kabátban, a leereszkedést megédesítő cukorkát szopogatva, a többi utassal együtt kiszállt három orosz is: Kalatozov, Uruszevszkij és én. Három hónapig voltunk Kubában, s most hazafelé igyekeztünk a Szovjetunióba. Soványka kis portugál lány — cipőjének igazán tüvékony sarka kopogott a betonon — a röptéri épületbe vezette a tranzit-utasokat. Közölte, hogy a repülőgép technikai okok miatt öt-hat órai késéssel megy tovább. Hozzáfűzte: nagyon sajnálja, de mint portugál állampolgár örül, mert így az utasok megtekinthetik Lisszabont. Megmagyarázta, hogy ehhez mindössze egy csekély formalitás — rendőrségi vízum — szükséges, és ezt valamennyien rögtön megkapjuk. A rendörtiszíviselő asztalán amerikai, francia, venezuelai, ecuadori útlevelek hevernek. Köztük a mi három „vörösbőrű” útlevelünk is. A tisztviselő különválasztotta a mieinket, s vizsgálódva hasonlította össze arcunkat a fényképekkel. Miután meggyőződött róla, hogy nem vagyunk mások, mint akik vagyunk, betette okmányainkat az asztalfiókba, amelyben mint észrevettem, vadonatúj bilincs csillogott. — A többiek mehetnek a városba. Önök csak a repülőtéren sétálhatnak. Bár tisztában voltunk mindennel, érdeklődtünk, mi az oka az irányunkban tanúsított túlzott óvatosságnak. Ö kisember, válaszolta a tisztviselő, ő csak főnöke utasítását teljesíti. A főnök nemsokára itt lesz. Mi persze jobban vágytunk Lisszabont látni, mint az illetőt, azért egy rendőrfőnök Salazar apparátusából sem érdektelen számunkra. „Érdektelen emberek nincsenek a világon” — idéztem egyik verssoromat. Érdektelen rendőrfőnék még kevésbé. Felmentünk az étterembe, hogy egy csésze kávé mellett töltsük a várakozási időt. Uruszevszkij rám kacsintott, szemével a mellettünk függő óriási plakátra intett. „Angola portugál terület” — hirdette a plakát, amelyen egy svábbogár mászkált. A svábbogár némileg csökkentette a plakát kívánt ha fását. Az étterem egész személyzete minket bámult. Az egyik fiatal pincér úgy elbámulta magát, hogy leöntötte szósszal egy hölgy ruháját, aki minden jel szerint nagyon nehezen fért bele abba a ruhába. A hölgy egyébként, mint később megtudtuk, Brüsszelbe menekült Kongóból, amely kényelmetlen hely lett a belgák számára. Az ajtón minduntalan hordárok, takarítónők dugták he a fejüket, sőt a vécében szolgálatot teljesítő rozzant öreg bácsi is megjelent. Hiszen mi szovjet emberek vagyunk! S a szovjet ember Lisszabonban, még a repülőtéren is, rendkívüli tünemény! Két fiatalember lépett hozzánk. Caracasban szálltak fel a repülőgépre. Ecuadori orvosok voltak, Prágába utaztak. Éppen csak kezet akartak rázni velünk. Amikor megtudták, hogy Kalatozov és Uruszevszkij a Szállnak a darvak című film alkotói, felragyogott a szemük. — Bár kevesebb rendőr s több ilyen film volna a világon, akkor minden megváltozna — mondta az egyik. A másik, miután meghallotta, hogy Kubából jövünk, teleírt papírlapokat szedett elő belső zsebéből. — Nem vagyok hivatásos költő — mondta félszegen. — De Kubáról verset írtam. Felolvasta a verset. Nem tudok elég jól spanyolul ahhoz, hogy költészeti árnyalatokat érzékelhessek, de abban a pillanatban azt a verset gyönyörűnek éreztem. Arról szólt, hogy milyen magasztos példa Kuba a latin-amerikai országok számára, és körülbelül így végződött: Sorra letartóztatnak bennünket Sorra kivégeznek bennünket Némelyek azt hiszik: hiába ontjuk vérünk De igaz ügyért vívott csatában nincs hiába kiontott vér. Összenéztünk társaimmal. Ezek a sorok pontosan kifejezték Kubáról készülő filmünk alapgondolatát. Megmondtam ezt az ecuadori fiatalembernek. — Filmük bemutatja majd a Batistakorszakot is? — kérdezte. — Valószínűleg, igen. — Akkor nézzenek jól körül. Portugália nagyon hasonlít Batista Kubájához. De én azt hiszem, itt is megszületik valamikor a portugálok Fidelje. Vagy talán már meg Is született... Kalatozov megérintett lábával. — Forduljon hátra, Zsenya. Megfordultam. Két szürke árnyék imbolygóit a közelünkben. Fejüket mint lokátorokat forgatták, hegyezték fülüket. — Most már biztosan nem engednek bennünket sem a városba — jegyezte meg mosolyogva az egyik ecuadori. — Az ő szemükben minket már „felbéreltek a vörös komisszárok.” Nemsokára a rendőrfőnök elé kerültünk. Fenségesen trónolt bőrkarosszékében. Arcának különös ismertető jele: aszimmetrikus és nincs szeme. Semmiképp se tudtuk felfedezni, olyan mélyen rejtőzött bozontos ősz szemöldöke alatt. Mondtuk a rendőrfőnöknek: oly sokat hallottunk Lisszabon csodálatos szépségéről, nagyon szeretnénk megtekinteni. Hozzáfűztük: zsebünkben nincsenek röpcék, sem hordozható hidrogénbombák, Szívesen nézzük meg a várost egy két rendőr kíséu rétében is, nagyon kellemes lesz számunkra a társaságuk. . ' A rendőrfőnök, szemét tovább is rejtegetve, kijelentette: erről szó sem lehet. Érdeklődtünk, nem pihenhetnénk-e akkor a repülőgépben? A rendőrfőnök bólintott. Nem álltam meg, s azt mondtam: kérem, adja át hálás köszönetünket dr. Salazarnak az irántunk tanúsított vendégszeretetéért. És indultunk a kijárat felé. A méltóság egy pillanat alatt lefoszlott a rendőrfőnökről. Fölugrott, hozzánk rohant, s egy padra mutatott. — Üljenek le! A tehetetlen dühtől reszketett a keze. — Nézd a szemét, Zsenya! Felvevőgép kéne ide! — bökött meg Uruszevszkij. A rendőrfőnöknek előbukkant a szeme. Nem tudom megmondani, milyen színű. A legpontosabb meghatározás: gyűlölet-színű. Olyan ember szeme, aki megszokta, hogy letartóztasson és kivégeztessen. Ilyen szemeket láttam a majdaneki, auschwitzi, Babij far i fasiszta hóhérok fényképein. Hálunk mögött merev vigyázzállásban vártak a detektívek, készen arra, hogy ránk vessék magukat. — Nem pihenhetnek a repülőgépen. Itt maradnak — sziszegte a rendőrfőnök. Megköszöntük neki is kedvességét, azt, hogy ennyire nem óhajt megválni tőlünk, majd elhelyezkedtünk a kijelölt szobában. Az-ujtóban mint a cövek álltak a detektívek. Lényegében letartóztatásban voltunk. Kis asztalkákon brosúrák hevertek. Lapozgattuk őket. Nagyon érdekes Irodalmi művek. „Dr. Salazar gondolatai a világ fejlődéséről”, „Dr. Salazar gondolatai a kommunista agresszióról”, „Dr. Salazar gondolatai az angolai terrorista bandák megsemmisítésének szükségességéről”. Dr. Salazar gondolatainak társaságában, hogy hogy nem, elnyomott bennünket az álom. Valaki megérintette vállamat. A kis portugál lány állt mellettem. — A gépet rendbehozták — közölte. — Nemsokára indulnak. Felcthelódtünk, mentünk a géphez. Egyszer csak 'megjelent a rendőrfőnök. Valami varázslatos módon átalakult. Olvadozott a szívélyességtől, mentegetőzött az incidens miatt, sőt egy egy palack hires portói borral is meg akart ajándékozni bennünket. Udvariasan visszautasítottuk. Mondtam a főnöknek, a legszebb emlék, amit magunkkal viszünk Portugáliából, — a vele történt megismerkedés. Vihogott. Ml meg találgattuk: mi okozhatta rejtélyes átváltozását. Amikor a rendőrfőnök és a detektívek a röptér kapujában elmaradtak mögöttünk, megkérdeztem az egyik ecuadoritól. — fó képet vág a rossz játékhoz — nevetett. — A dolog nyitja: a rendőrfőnök elámult azon, hogy maguk milyen nyugodtan aludtak. Ez nagy hatást gyakorolt rá. Hozzászokott, hogy az emberek félnek tőle. Megrémítette, hogy maguk nem rémültek meg. A repülőgép ajtajához vezető lépcsőhöz értünk. — De azért ne gondoljanak rosszat Portugáliáról — mondta szomorúan a kis portugál lány. SZÄNTÖ IRÉN fordítása
