A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-05-13 / 19. szám

Már nem is fáj.

"Saru csikorogva gurul a magasban. Kétszázötven kilós géprészeket lendít könnyödén a gépterem egyik végéből a másikba. Fent a kezelőfülkében ül Anna. Reggel hat óra előtt öt perccel foglalta el munkahelyét és most már elmúlt dél. Nemsokára véget ér a műszak, megy a mosdóba, azután az üzemirodában felveszi a fizetést. A gyárból egyenesen az óvodába megy Húsért, a kislányáért, aki a négy esztendősök boldog öntudatlanságával feledkezik a játékba, és csak akkor riad fel, amikor meglátja édesanyját. Ma korábban megy érte, mert ruhát és cipőt akar venni a kicsinek.

„Már négy éve a lányom“ — gondolja magában Anna.

Lent gépkalapácsok dörögnek, autogén-hegesztők kékes fénye villan, olaj és izzó acél szaga keveredik a levegőben. Fent a magasban Anna keze nyugodt biztonsággal mozog a fogantyúk között és a daru engedelmesen emeli az óriási terheket.

„Most már jó” — gondolja Anna — „már nem is fáj”.

Amikor az a férfi elhagyta, azt hitte, meghasad a szíve a fájdalomtól. Nagyon szerette, bízott benne. Csillagokig nőtt

a vágya és karcsú testét boldog szerelmi zápor verte. Es a beteljesült vágy új életet varázsolt szíve alá. Azután a férfi elment. Es Anna — egyedül maradt.

Tépte a bánat, a félelem, a gond, a szégyenkezés. Hosszú órákig állt a vén Duna hömpölygő vize mellett és a mélyre gondolt, a mélyre, amely mindent eltakar. Arra gondolt, hogy neki soha semmi sem sikerült. Apját elvitték a Donkanyarba meghalni, anyját elemésztette a bánat és amióta elszakadt öreg falusi nagynénjétől, egyedül volt — mindig egyedül.

De már nem is fáj.

Csak a szülés után fájt nagyon. Amikor teste már kipihente az életadó görcsök feszítő kínjait, amikor a többi aszszonyok sápadt arcán pirosló ■fényeket villantott az öröm, amikor a nővérke megjelent egy-egy virágcsokorral, amikor elindult a klinikáról otthona felé és saját karján vitte gyermekét, mert a gyermek után nem nyúltak ki az apa erős karjai — akkor fájt.

Először az üzemi konyhában

dolgozott. Aztán megindult a tanfolyam a darusoknak és Anna jelentkezett. Együtt tanult a férfiakkal, hallotta a vágyak lobbanó szavát, érezte testén a férfiszemek kutató kérdéseit — de sápadt arcát nem lágyította mosoly és a feléje nyúló kezeket megállította a néma tiltakozás.

Kovács, az öreg mester tölcsért formált tenyeréből és úgy harsog a magasban ülő asszony felé.

— Ahuska, ezt a hengert tedd le előbb a nyolcas gépnél. Valami hiba van a csiszolásban. —

Anna bólint és figyeli, ahogy a daru horgát beillesztik a henger csapjába. Kész, mehet! A henger felemelkedik az üzem kövéről és lassan imbolyogva úszik a levegőben a nyolcas gépig.

Igen, kezdetben nehéz volt. Minden fillért kétszer megforgatott. Arra gondolt, hogy 6 nemcsak anya, hanem apa is, Kétszeresen sugározta gyermeke felé a szeretetet, mert azt nem lehet, azt ' nem szabad, hogy a kicsi érezze ... A gyerek nem tehet semmiről...

rA mosdóban behúnyt szemmel forgolódik a meleg vízsugarak alatt. Opálos bőréről csillogva peregnek a vízcseppek. Amikor felöltözködik, a tükörhöz lép. Kutatja az arcát, a szeme alatt húzódó vékony ráncokat.

Kovács bácsi már várja az irodában.

— Megint jó vastag a borítékod, Anna. Hiába, ügyes ember vagy, mindig mondtam.

Aláírja a fizetési jegyzéket, kiveszi a borítékból a pénzt. Nyolcszázhetven korona. Négyszázötven volt az előleg. Jól van. Az öreg mester mosolyogva megszólal.

— Aztán azt hiszed, megártana a szakma becsületének, ha egy kis pirosítót. is tennél a szádra?

Siető léptekkel megy a kapu felé. Erdőszülte szellők kapaszkodnak fürtjeibe és simogató melegséggel borul testére a napfény.

„Azt a kék ruhát veszem meg a gyereknek” gondolja. Egy illatszerüzlet előtt megáll. Nézi a fényes üvegcséket és elmosolyodik.

„Négy éve nem rúzsoztam ki a számat” — gondolja töprengve.

És bemegy az üzletbe.

Már nem is fáj. —py—■.

Ezerkilencszázötvenkilenc, augusztus végi vasárnap. Felhőtlen, szélcsendes az Idő, vakítóan kékített az égbolt. Lenn a völgyben, mint egy hatalmas testű, ezüstös kígyó, csillámuk a Garam vize.

Az alig kétszáz házat számláló falu a keleti égbolt alatt púposodó domb tövében húzódik meg. Az alsó faluvége valósággal a domboldalhoz van tapasztva: a fehérremeszelt, pirostetős házikók Itt rendszertelenül pettyezik a lankás oldalt. A távol: szemlélő előtt úgy tűnik, mintha egy nagy tarka tehéncsorda legelészne a zöldellő domboldalon.

A felső faluvég a déli fekvésű Aranyhegy lábához simul. Reggeltől estig éri a napsugár. Régi legenda fűződik hozzá, úgy mesélik az idősebbek, hogy valamikor a régmúlt Időben aranyport leltek itt az emberek. Most az egész Aranyhegy lombos gyümölcsfáktól éfe szőlőtőkék rengetegétől zöldell. A falu egyetlen hosszú utcáját, s az alvég zegzugos utcáit is dúsiombú akácfák díszítik.

Vasút nem köti össze a külvilággal, de még jónak nevezhető országút sem. Sárbatapadt, istenhátamögötti faluUént tartja nyilván a járás, ahová késve érkezik minden : a posta, üzletbe az áru, naponta kétszer az autóbusz, s talán az élet és a halál Is.

Egy tanerős iskolája valamikor a múlt század közepén épült. Csupán annyi vál-1

tozáson ment keresztül azóta, hogy a kis, vaksi ablakokat nagyok váltották fel, s a rozoga, szúette berendezés helyére új, korszerű került.

Az alvég peremén, egészen fönn, a dombtetőn, új templom őrködik a falu békéje fölött. Karcsú bádoggal fedett tornya, akár egy hatalmas felkiáltójel.

Művelődési otthona nincs a falunak.

A szövetkezeti istállókon kivül alig épült valami új a községben.

Bognár József a felső faluvég legszélső házában lakik. A ház cseréptetős, ablakai aprók, falait földből döngölték, alapja homokkő. Nem csoda, hogy penészvirág nyílik a nyirkos falán. Szinte eltörpül a hozzáragasztott téglaistálló mellett, amelyben a szövetkezet megalakulása óta csak a tyúkok kapirgálnak.

Bent, a szobában egyhangúan ketyeg a falióra. Az udvaron tyúk kárál álmosító rekedtséggel. Valahol a szomszédban kakas kukorékol, mintha a torkát akarná próbára tenni.

A kis, keskeny ablaknyíláson beszökik a napsugár. A félhomályt keresztül lövő fénycsóvában milliónyi apró porszem járja fáradhatatlanul kavargó, pergő táncát.

Csend.

Az ajtó mögötti szegen hallgat a törülköző, a sarokban a szekrény, a falon a tükör meg a képek s egymás végében a két ágy. Hallgat az ágyban fekvő asszony

és az asztal mellett ülő fekete ünneplőbe öltözött sógorasszony. Még a szú sem perceg most a fenyőfa gerendában. Hallgat minden, mint ahol megállóit az idő, mint ahonnan elszállott az élet.

A kékcsíkos ágyhuzaton mozdulatlanul, viaszsárgán pihen az asszony keze. Már négy éve, hogy tehetetlenné vált, megütötte a szél. Akkor negyven éves volt: széparcú, feketehajú asszony, az elmúlt négy rettenetes esztendő hófehérre festette koromfekete haját, lelopta arcáról az életderűt. Azóta nem szállt le az ágyról, nem hunyta le a szemét. Ki tudja, mikor van ébren és mikor alszik? Élőn is halott, holtan is élő.

A sógorasszony vagy félóra hosszat pergette a nyelvét egyfolytában, miközben Bognárné egyre azon töri a fejét, mi szél hozta a házhoz, hiszen már vagy két esztendeje nem lépte át a küszöbüket, pedig néha-néha bizony elkelt volna a segítő kéz.

Segítő kéz? Mi is lett volna velük, ha az öreg Bánó Juli néne nem járna el hozzájuk rendszeresen, nem takarítana, meg legalább kétszer hetente nem főzne?

A sógorasszony valami ételfélét hozhatott a kis kasban — gondolja Bognárné, s elhatározza magában, nem fogadja el tőle.

Sohasem szerették egymást valami nagyon. Talán egyikük sem tudná megmagyarázni a gyűlölet okát — mintha gyűlölettel a szívükben születtek volna.

— Hoztam neked egy kis ételt — szólal meg nagysokára a sógorasszony, és a kas felé nyúl.

— Kár volt vele ide fáradnod — válaszolja Bognárné ridegen, elutasítóan. Már elhatározta, hogy nem alázkodik meg a bátyja büszke felesége előtt. — Ha elhoztad, hát vissza is viheted.

— Jó szívvel hoztam, Gizella... Finom, erős leves, hús ...

— Eddig is megvoltam a levesed nélkül.

12