A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-05-06 / 18. szám

m^béke első napján, mikor elnémul tok a fegyverek s az emberek örömkönynyeket hullattak az utcákon, a komáromi kórház szülészeti osztályán egy vékony, törékeny fekete asszony vajúdott. A tavaszi nap vidáman ragyogott be az ablakon. Az orvosok, a nővérkék mosolyogva álltak ágya körül. A törékeny, munkában megfáradt asszony két lánygyermeknek adott életet. Születési évük: 1945. május 9. Nevük: Anna és Márta. Ikrek.

Tizenhét boldog év telt azóta, s most itt ülünk Mardnko Mlhályéknál Marcelházán, a kellemesen hüvós konyhában. A két lány szégyenlősen tesz-vesz az asztal körül. Apjuk, a dereshajú, szálfatermetű Mardnko Mihály boldogan tekint lányaira.

— Anna az tdósebb — mondja, s hatalmas tenyerével megstmttja az asztalkendőt. — Tizenöt perccel hamarább látta meg a napvtífígot.

A két lány hangosan felkacag, és szeretettel átölelik egymást. Kék szemükben a tavasz bohó fénye bujkál.

— LOncsös szekéren vittem be az aszszonyt Komáromba, mondja az apjuk, s újra tóit a poharakba.

— Szép napon születtek, a béke napfán! ök már nem hallották a tankok dübörgését, a bombák robbanását.

Nézem a két piruló lányt. Kevés bennük a hasonlódig. Anna, a bamahafú elevenebb, bátrabb. Martka arca tettebb és szégyenlős is egy kicsit. Mind a kettőnek kitűnő bizonyítványa volt. Anna szeretett volna tovább tanulni... Marika nem. S így mind a ketten otthon maradtak. Apjuk a szövetkezetben dolgozik, ők pedig a Komárom mellett Länder majoron, ül. állami birtokon. Mindennap autóbusz viszi őket a munkahelyre.

Anna szeret rajzolni, színdarabot játszani, s az ifjúsági szervezetben is odaadöan dolgozik. Marikának a motor a kedvence.

— Megjavít ez minden biciklit — — mondja az öreganyja. — A bátyja mechanikus, attól tanulta el, annak volt az ,Inasa". Mtkor az valamit Javított, a lányka mindig ott sündörgőtt és kezébe

adta a szerszámokat. Persze, mindig kérdezgetett ez ml, az ml, és így sok mindennek rájött a fortélyára. Azóta a motor szerelmese.

— Egyforma ruhában Járnak. Termetre ts egyformák, s így bizony meg kell jelölni a ruhákat, hogy melyik melyiké, nehogy veszekedés legyen — mondja az anyjuk.

— yeszekedni is szoktatok — kérdei’,tem• \

— <k nagy on ritkán — szól egyszerre a kéföestvér, s nevelve egymásra néznek.

— Szépen, ízlésesen öltözködtök — dicsérem őket.

— Van nekik miből — szól az öreganyjuk. — Keresnek. Dologs lányok. Szeretik a munkát, a földet.

— Akkor is Uyen szép idő volt, mtkor megszülettek — mondja az anyjuk, aki fiatalos külsejét tekintve, szinte testvérük lehetne. — Szovjet asszonyok Is voltak a kórházban — emlékezik. — Kézről kézre a difik a két kicsinyt. Nagyon örültek neki. Hogy össze ne tévesszék őket, az egyiknek kék, a másiknak piros szalagot kötöttek a kezére. Azt mondták, örüljek, szép napon születtek. Ök újságolták, hogy vége lett a hábo-1 rúnák.

Mikor búcsúzunk, a két lány a kapuig kísér, és piros bábos kendőkkel integet utánunk. Elevenek, szépek, frissek, akárcsak a májusi virágok.

ozsváld Árpád