A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-04-22 / 16. szám
szülőföldem Hirtelen ajkamra tódult az óhaj elsuttogni a szót: szülőföldem. Hej eltévedtünk, fájdalmak, bánatok vakondtúrásában tévelyegtünk, messzi városoknak vallottunk szerelmet, csapkodó viharban, mely leveleket tépett egy régi tavaszban — halvány szépségeknek küldözgettünk verset. És te vártál rám ezalatt, te hű otthoni köves rög, nadrágszíjnyi krumpliföld, szegények alázatos zabja, barázdákba nyíló kökény, csipkebokor, vadrózsák törékeny szépségének töretlen őre. És te vártál rám ezalatt, szelid szépséged fonalával kiskendőt hímeztél nekem, néma szeretődnek, ki versben még sose dicsért. bányászok dicsérete Sugárral ki vágta át az éjt? Ragyogással ki hímezte az éjt? Ki írja ezt a verset? Téged mezítlábas királynőt, legféhérebb bárányok pásztorát, napsütött szentélyt, nekigyürkőzött mosónőt mézédes vizek partján. Látlak téged az otthoni ház küszöbéről. Az alkony kandallójában már pattog a tűz, szikrák borzolják az eget, juhnyáj kolompja csendül s elcsendesül az álom szárnya alatt. Az álom szárnya alatt a kis madarak dala is csitul, puha csillagok rakják a fészkük, csak te tárod tenyered feléjük, s tekinteted, melyet kifárasztott a vágyás és a várás. Koldus tarisznyám a küszöbre dobom, széttöröm vándorbotom, s arccal füves öledre hullok, szülőföldem. könnyű azoknak ... Könnyű azoknak, kik nehéz pillanatban, mikor elviselhetetlennek látszik az élet, térdencsúszva járják a kálváriát, búcsuk porában cipőt koptatva lépnek, s ha leimádkozzák az előírt fohászt, úgy érzik, velük az Isten, majd üdvöt ád, s ott fent, ahol a felhők szállnak, földi gondjaikért kárpótolva lesznek. Könnyű nekik. És nekünk nehezebb, kik életünk fölé csupasz igazságot íveltünk mennyei tetők helyett. Könnyű a távozóknak, kik bolygónkról evakuálnak. Félelemtől verejtékezve, keresztet csókolva autó, repülő nélkül a mennyek országának ismeretlen szállítóeszközzel nekivágnak. De mi úgy döntöttünk, itt maradunk. Villám csapkodjon, iszonyat lúdbőrözze hátunk a felszálláshoz alapot rakunk, — jövőhöz építünk repülőteret, Nap mint nap, minden éjjel tündöklik tiszta fénnyel a fekete bányászmunka. A mélybe száll le szerencsénk sugaráért, az otthon melegéért, a művészetért, a tudományért, a szobrász vésőjéért, a sebész késért, a wolfram szálért. Azért, ami sürgősen kell, ereszkednek a vájárok a mélybe hajnalhasadáskor, mikor legédesebb az álom, déli verőfényben, s alkonytájt újra, mikor a mozikban előadásra szól a csengő, s mikor bányász tenyerekről a kérgek az éjben, millió villanykörtében a szerencse skáláját ragyogva szét izzva égnek. A fekete bányászmunka a Föld közepéig lenő, s mint minden, amely mélybe gyökerező, fáradtság jele nélkül nagy súlyokat emel. Csak nézzétek azt az óriás darut ott, a véres láthatár mögé < mily könnyen szállít egy korszakot. Nem látni mást, csak a felhők pelyhét, mely fehéren fodrosítja az azúr ég kékes selymét. De mégis. Nézzetek oda! A nehéz aknatornyokon fekete zászlócska int lobogón. Feketén, pirosán ... Ám a szénfaló mozdony az erdők ózondús illatába tovább száguld velem. Fekete bányászmunka hajtja az ipar kerekét, s vele mozdul a történelem. 11 o (/I 'O 4-> ~ö o *-»<0 IA M (D Q >S 'O ISI w O C o 2 ■ ■■§ 0 in 0 > 0 M o Jé c SÍD ■
