A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-14 / 2. szám
kezemből, amikor egyszerre csak ismerős suttogást hallottam ... A dráma vége — Nagyon sötét... — Nikolo! — kiáltottam fel. — Ö, Klimenko elvtárs — s egyszersmind éreztem, hogy Nyikola megszorítja a ke— Nem, — válaszolt a professzor. — Nem hagynak nyugton azok az átkozott gondolatok... és szörnyen fázom... jöjjön, melegedjünk fel egy kissé. Felkelt és megragadta a csákányát. — Az ördögbe is, de nehéz lett egyszerre I — szitkozódott. Néliány csákányütést hallottam, aztán csend lett; csak nehéz íihegést lehetett hallani. — Nem bírom — sóhajtott Engelbrecht — képtelen vagyok kézben tartani a csákányt. .. De majd megmutatom! — és egyszerre vadul csákányozni kezdett, hogy csak úgy röpködtek a sziklák. Ez volt erejének utolsó fellobbanása. A csákány kihullott a kezéből és Engelbrecht elterült a sziklarakáson. — Pihenjen csak, én majd felváltom :— mondtam neki és munkához láttam. De nekem még rosszabbul ment a dolog. Az volt az érzésem, hogy teljes erőből csapkodok, de a csákány csak csuszkáit a kemény sziklán és csak egy-egy apró darabot sikerült leválasztanom. Ilyen ütemben tíz nap alatt sem tudtuk volna áttörni a sziklafalat. Sokkal hamarabb érne el minket az éhhalál... Gondolom, elaludtam vagy elájultam csákánnyal a kezemben. Nem tudom, meddig tartott ez az állapot. Lehet, hogy egy napot és éjjelt feküdtem így, lehet, hogy csak néhány percet. Néhányszor újra elkezdtem dolgozni, késégbeesett dühvei csapkodtam a sziklát és megint összeestem, de nem állíthatom határozottan, hogy nem képzeltem-e az egészet. Olykor-olykor kibírhatatlanul rám tört az éhség érzete. Lassanként azonban teljes apátiába hullottam. Megállt körülöttem az idő és én nem tudtam, hány nap telt el azóta, hogy bezártuk magunkat ebbe a csapdába. Egyre jobban elfogott az érzéketlenség. Néhá újra és újra áttörte ez eszméletlenséget a halál gondolata, de már ez sem volt félelmetes. Ügy merültem el a mély közönyben, akár valami mocsárban. A tudatomat azonban még eddig nem vesztettem el teljesen Emlékszem, hogy valamiféle érdeklődéssel figyeltem a haldoklás folyamatát. Meg lehetett figyelni benne valamilyen rendet. A mély eszméletlenség a tudat időszaki felélénkülésével váltakozott, mintha az életerő utolsó morzsái úiabb üzemanyagot gyűjtenének a tudat felújítására. .. Mert csaik az öntudat találhatta meg a kiutat és menthette meg az elhaló szervezetet. És a szervezet átadta az agysejtek utolsó rezdüléseit mint a megmenekülés egyetlen reményét... Egy ilyen világos pillanatomban nagyon gyenge, nagyon távoli csákányütáseket hallottam. Ügylátszik, Engelbrecht dolgozni kezdett. Mi az, a haldoklónak ennyire gyengül a hallása? — gondoltam magamban. Vagy ez csak úgy tűnik fel nekem? — ön csákányoz, professzor? — Éppen önt akartam kérdezni — válaszolt Engelbfíeht, gyenge hangon, amit azonban teljesen tisztán hallottam. — Nem rosszabbodott tehát a hallásom és nem hallucináció az egész — töprengtem hangosan. — Ml lehet ez... ki csákányoz és hol?... — Már régen gondolkozom rajta, azt hittem, hogy Ön dolgozik és hogy én már kezdem elveszteni a hallásomat. Abból a nyílásból jönnek a hangok, amit mi vágtunk ki, itt fekszem a bejáratánál. — Engelbrecht elhallgatott s aztán folytatta: — Mr. Bailley nyilván nem tudja kivárni míg végez velünk az éhség és elrendelte, hogy törjék át a sziklafalat. Ez a bandita nagyon tiszteli a törvényeket, tehát nyilván annak rendje és mód|a szerint el akar ítélni, hogy aztán megfagyasztva beállíthasson a panoptikumába. Abbahagytuk a beszédet és hallgatózni kezdtünk. A zaj egyre erősbödött és közeledett. Aztán egyszerre elhalt és más hang váltotta fel — valamiféle fúrógép csikorgása. — Fúrógépet vetettek be — állapította meg nyugodtan Engelbrecht. — Így hamarabb elérnek minket... Az új veszedelem mintha visszaadta volna erőnket. Nem mintha féltem volna a haláltól — hisz már ott álltam az előszobájában — de ezek az új hangok megzavarták halódó életünk egyhangúságát. Öntudatunk véglegesen visszatért. — Mit csinálunk most? — kérdeztem. — Megfelelő fogadtatást rendezünk az ellenségnek és harcban esünk el, mint férfiakhoz illik — válaszolt Engelbrecht. — Fel tudja talán emelni a karját? — mosolyogtam gúnyosan. — Elég erőm van ahhoz, hogy fejére ejtsek egy sziklát annak, aki először jön be a barlangba. Másszon ide hozzám Odakúsztunk a sziklafolyosó bejáratához, mindegyikünk odafeküdt egyik olda Iára és éles szikladarabokat kerestünk magunknak. A fúrógép egyhangú csikorgása szörnyen elálmosított, minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne aludjak el. Mikor már a zaj egész közelről hallatszott, újra teljesen éber voltam. Ügy őrködtem, mint a macska, mikor egérre vadászik. — Még néhány perc és itt vannak — suttogta Engelbrecht. És ekkor megértettem, ml adott nekünk új erőt — az ellenség gyűlölete 1 Egész közelről csikorgott a fúró. a vékony fal, mely minket az ellenségtől elválasztott, megrepedt és egy csomó apró kő hullott a sziklafolyosó aljára. Az előbbi búgást és csikorgást egyszerre csákányütések zaja váltotta fel. A nyílás annyira kitágult, hogy most már keresztülfért rajta egy ember. Legalábbis fgy gondoltam, minthogy megszűnt a fúrás és a csákányozás s a sötétben neszezést lehetett hallani, ami csak embertől származhatott, aki keresztül akart bújni a nyíláson. Megfeszítettük minden erőnket és magasba emeltük a fegyvernek szánt sziklát. Figyelmesen hallgattam a sustorgást, mely egyre közeledett .. Most! mondtam magamban és magasra emeltem a követ. Ez azonban kihullott a zem, amivel majdhogy szét nem loccsantottam az agyát. — Hogy kerülsz ide? — Nagyon kiabálsz 1 — figyelmeztetett Nyikola, megfordult és hátraszólt: — Gyertek, elvtársak, Itt a mieink. És ml — fordul hozzám és a profeszorhoz — mi jöttünk benneteket megmenteni. Bejli banditát megölni. — De kik azok a mi? — Veres Hadsereg jönl, Ügy! — De miért kezdtétek áttörni éppen ezt a sziklafalat? Talán tudtad, hogy itt vagyunk? — Semmi nem tudtam. De te magad mondani — ezen az aknán keresztül jól kijutni a városba — válaszolt Nyikola. Sehogyan sem tudtam visszaemlékezni, mikor mondtam valami ilyesmit. Csak jó idő múltán jutott eszembe, hogy valamikor Nyikolával éjszakákon keresztül törtük a fejünket a menekülésen; akkor valóban beszéltem róla, hogy ezen a sziklafolyosón át lehetne a legkönnyebben eljutni a földalatti városkába, de nem vártam, hogy Nyikola még emlékezik erre S minthogy a véletlen váratlanul éppen ebbe az aknába kergetett, így került sor a szerencsés találkozásra. Nyikola gyorsan elmesélte, hogyan 1örtént ez. A szovjet főparancsnokság állandóan foglalkozott a gondolattal hogyan lehetne elfoglalni a földalatti várost. Amikor a légitámadások eredménytelenek maradtak, és nem lehetett bevetni a tüzérséget, utászok láttak munkához Parancsot kaptak, hogy aláásással jussanak el hozzánk Az egész kráter tele volt hóval, s így nem volt nehéz árkokat ásni a hóban és eljutni egészen a szikláig. De ez is több mint három napig tartott. Az elképzelés helyes volt. Nyikola maga is nemegyszer dolgozott ebben a barlangban. Tudta, hogy senki sem lakik itt és hogy éjjel, amikor nincsenek itt a munkások, észrevétlenül be lehet jutni. Miközben Nyikola mindezt elmesélte, a sziklanyíláson át újabb és újabb vöröskatonák másztak be a barlangba. — Itt senki sem lát bennünk csinálhatni világosság — jelentette ki Nyikola és fellobbant a kezében egy zseblámpa. — Remek dolog! — dicsérte — Csik... és kész. A ja jaj! — csóválta meg a fejét, amikor megvilágította az arcomat. — Nagyon sovány Sokáig nem eni. S ez itt? Gyorsan egyél... — s Nyikola kinyitotta a nála levő zsákot és ételt rakott ki Engelbrecht elé és én elém. Amikor jóllaktunk, elmondtam Nyikolának és az egység parancsnokának, mi történt itt. és közösen terveket kezdtünk kovácsolni. Már reggel volt és a parancsnok úgy döntött, hogy jobb lesz megvárni az éjjelt, akkor könnyebben meglephetjük az ellenségei. Igyekeztünk a legkisebb zajt okozni. Tüzet raktunk, Nyikola teát főzött és ál-' landódan eleteU jnlnket. Megbeszélések 12
