A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-04-15 / 15. szám
I Nem szép, de jó... és oda nem adnám akármilyen vásári vacakért — így szokta mondogatni Jenő bácsi, ha füstös, agyaepipájára került a sző. Mindig magánál horda, s azon sodálkoztunk a legjobban, hogy sose törte össze. — Te még akkor nem is éltél, öcskös, mikor ez a nma már a számban volt — dicsekedett nemegyszer. Ha n°m hittek el neki valamit, mindig a pipájára fogadott; tudta, hogy ha el is veszti a fogadást, ajpipa úgy sem kell senkinek. Akkoriban az erdőbe jártunk tönközni. Napsütéses idő "-it, s az embereknek jó kedvük kerekedett a szép időtől. Felengedett a fagy, a csákány könnyebben talált az ágasbogas gyökerek közé. Mi voltunk ketten Jóskával a legfiatalabbak. Suhancok, akiknek még inkább a játékon jár az eszük, mint a munkán Jóska még mindig magánál horda a Jenő bác gumicsúzlit, és ha meglátott valamilyen madarat, nyomban felzúgott a kis. kő. De nagyon ritkán találta el a célt. Jenő bácsi sokat évődött vele. — Ugyan mit tudsz te, mikor én fiatal voltam, száz lépésről lakaptam a kütgémen ülő verebet. Ha feldobtak egy pergő krajcárt, ügy lelőttem, mint a fitty. Jóska csak mosolygott a hetvendedésen, de nem mert ellenkezni a hirtelen haragú és hosszú káromkodásairól híres öregemberrel. Déli harangszőkor a kiásott tönkökre telepedtünk, s előkerültek a tarisznyák. Jóska hamar bekapta az ebédjét s elővette csúzliját. Minden cél nélkül eresztgette a köveket. Majd egy távoli fának egyik csonka ágát vette célba. Lehetett vagy harminc méterny'-e. — Azt a göcsörtöt a deresi pipája kán, azt hem találod el — szólt Jenő bácsi. — El biz én — bizonygatta Jóska. — Odaadom a pipámat — lelkesedett Jenő bácsi. Jóska tényleg nem találta el. Jenő bácsi örült, hogy újra emlegethette fiatalkorát, amikor ő mesterlövész volt. . — Azért a pipát nem mernéd arra az ágra kitenni — mutatott a fának egy alsó ágára András bácsi, az örök tréfacsináló. — Oda én. Hisz ettől a gyerektől akár a vizes kancsőt is kiakaszthatnám. Bezzeg mikor én... — Jó, jó elég a dicsekvésből, majd meglátjuk — intette le András bácsi. Engem szalasztottak el a pipával, hogy másszak a fára és akasszam az ágak közé. — Aztán vigyázz rá, m'nt a két szemedre — kiáltott utánam Jenő bácsi. Jóska sokáig készülődött. Először megfeleől gömbölyű követ keresett a zsebében. Egypárszor üresen meghúzogatta a csúzli gumiját, az*án végre belerakta a követ. Egy lépést tett előre. Halálos csönd lett. A kő zizegve repült ki a csúzliból. A fa két ága között valami tompán csörrent. Az emberek csodálkozva felkiáltottak. Jóska hátranézett és Jenő bácsi pulykavörös arcát meg hatalmas felemelt öklét látta maga előtt. Gyorsan futásnak eredt. Jenő bácsi utána rugaszkodott, de András bácsi viszszahúzta: — Ugyan, ugyan egy szutykos pipáért megkergetní a gyereket! Legyen eszed, Jenő! — De az anyját! Épp most tanult meg pontosan lőni! OZSVAD ÁRPÁD BBSBlíir-lt Sokáig habozott a napsugár, hogy végigpásztázza-e a dunapartot, de végre március végén mégis kibúit az örökös szürke felhősátor mögül és ragyogó meleg aranyat öntött a sétányra. Nagy varázsló a napsugár, az egész várost megmozgatta, az emberek gyerekkocsikat tolva megindultak a kultúrpark felé. Meglepték a zöld padokat, a vaskorlátra támaszkodtak, vagy egymásba karolva sétáltak; bizonyára ismeri ezt a hangulatot, amikor az ember először gombolja ki a télikabátiát, sőt a kiskabátját és az inge nyakát is. Kellemes, fiatalító érzés__ Kinek hogy, gondolja az öregember, engem már nem fiatalít meg semmi...! A napsugár az öregembert is kicsalta a dunapartra. Botjára támaszkodva, lassú csoszogó léptekkel elindult a sétányon, de csak a nyolcadik pádig, jutott el, ott leült. Nagyon öreg, és nagyon szép öregember ... Fején széleskarimáiú sötétszürke kalap, egészen a fejebúbjára tolta, hogy ne vessen árnyékot az arcára, engedje rajta szabadon a napsugarakat. A kalap alól kibukkant ezüstszínű deres haja. Ünneplő télikabátját kigombolta, a kiskabátját is kigombolta, alatta feszes mellény, óralánccal. Így öltözhetett az öregember, ilyen elegánsan — hány éve, negyven, öt ven? — amikor leánykérőbe ment valamikor. Fejét a botiára támasztja — olyan egyenesen áll az aszfalton a sárga görbebot, mintha belegyökerezett volna, Károlykát figyeli az öreg ember. Károlyka másfél éves lehet. Talán még kevesebb.... Apró bundácskája térdén alul ér, így az alacsony legény úgy néz ki, mint egy kocka, amely apró fehér cipős lábakon menetel. Igaz, Károlyka nem menetel, Károlyka játszik. Sötétkék golyót gurít a sétányon és bizonytalan léptekkel, billegve fut utána, amíg be nem éri. A futásnál nem is lenne baj, ez már megy, nehezebb a megállás és még nehezebb felvenni a golyót, Károlyka nem tanult még mechanikát, nincs tisztában a súlypont fogalmával és törvényeivel, amikor lehajol a golyóért, túlságosan előre dugja a buksiját, apró talpa kevés támasztófelületet nyújt ilyen kilengésekhez, és előre bukik. Hasra esik, kezét kinyújtja és békésen fekszik, mint egy kis béka, a hasán. Nem sír, szétnéz és vár; jön már anyu, hogy felemelje...? Órákig figyelte az idős ember Károlykát, botjára támasztott fejjel, őszi holdfényhez hasonló ezüst hajával mozdulatlanul, öreg arcát bearanyozta a tavaszi napsugár. A nap lassan elbújni készült, a ’’ár mögött, a Vár kőfalai bíborfényben ragyogtak és az öregember úgy nézett ki, mintha a Várból nézné a billegő kockaalakú Károlykát. Egy nagyon tökéletes elektroencefalográf elektródáit szeretném rácsatolni a öregember fejére, hogy olvashassak a gondolataiban, vajon mit írnának az apró-kockás papírra a lila tintát eresztő finom mutatók, mire gondol az öregember? Fontos, nagyon fontos lenne, hogy megtudjam ... Talán régen elfelejtett múltbéli képek suhannak át az agyán, ilyenkor talán egy mozi vetítővászna van az öregember fejében, ahol az emlékezet lepergett a számára legnagyobb filmet,élete filmjét. Talán éppen az elmúlt tavaszok peregnek előtte és azt gondolja, hogy nyugodtan pihenhet mert, ime itt van ez a kis kocka, ez a Károlyka, aki majd megtanulja felvenni a golyót, és az egyensúly törvényeit... Arra is gondolhat, hogy a napfelkelte, a verőfényes delelő és a napnyugta ősidők óta törvénye a földi létnek. A nap elbújt a Vár mögött, csak a bíbor várfalak maradtak utána, az öregember nehézkesen felkel és elindul a város felé. Elégedett a mai nappal, mert mosolyog és magában halkan beszél... DUBA GYULA rajza 10
