A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-04-15 / 15. szám
í) rzem, hogy «des egy hazám e (Bid #1 - Telije népünk a költővel. Igen, erről tanúskodik szép országunk minden dolgozója munkájával, tettével, haza szere tété vei. Üzemeinkben és gyárainkban, hazánk acélszívében, Ostreván, de iparunk jövendő fellegvárában, a Keletszlovák la! Vasmüveken is közösen építjük nagy művünket csehek, szlovákok, magyarok és ukránok. Büszkék vagyuk arra, hogy részt vehetünk szocialista társadalmunk felépítésében, s pártunk hívé szavára merészen vállaljuk e legnehezebb feladatokat is, hogy mielőbb veiére válthassuk nemzeteink, népeink évszázados álmát, a kommunista társadalom felépítését. Nemrégen Karol Bacílek elvtárs, a CSKP KB politikai Irodájának tagja, az SZLKP KB első titkáré a Keletszlovákiai Vasmfivet a különböző nemzetek és nemzetiségek barátsága és testvérisége szimbóluménak nevezte. Hogy ez mennyire Így ven, beszéljenek erről riportjaink. Munkáltán a harapófogó Világító fáklya A Keletszlovákiai Vasművek szinte beláthatatlan területén majdnem másfél órát íbolyongtam, míg egy hatalmas csarnok közepéd rájuk találtam: az aszszonyokra, lányokra, aktk a szocialista munkabrigád megtisztelő címért versenyeznek.. Drótvázákat készítenek a panel falaknak, ablakpárkányoknak. Egyetlen szerszámuk a harapófogó. Látszólag ez a munka kicsiségnek tűnik az építkezés többi részlege mellett, de nem szabad lebecsülni, hisz az ügyesen megszerkesztett vázak nélkül a széles betonlapok tartóssága vajmi keveset érne. — Amikor ide jöttem, vagy három évvel ezelőtt, még csak a szabad ég alatt dolgoztunk: esőben, hóban. Bizony, nem volt kellemes. Ezek az épületek — múltat körül Longauer Márta — a mi panelunkból emelkedtek. — Mosolygós, tréfás fasszonyka, kezében ügyesen csattog a harapófogó. — Higgye el, jő érzés látni, ahogy a szemünk előtt szinte napról napra nő az üzem. Csak az a kár, hogy már nem vagyok fiatal — mondja Sramkó Ilona, nagyot sóhajtva. A többiek nevetnek, mert a sóhajtozó asszonyka, aki olyan Öregnek A drótok varázsa Testvéri kéz mutatja magát, még be sem töltötte a negyvenet. No, de azért neki is van öröme, hisz nemrég kapott új lakást a telepen. Bezzeg a kis szőke Btlanská Anna, a csoport legfiatalabb tagja csak nagy pironkodások közepette árulja el, hogy ő még csak tizenöt éves. Persze, annál nagyobb örömmel beszél arról, hogy minden második nap az építészeti ipariskola esti tagozatál látogatja. Három év múlva megkapja a képesítést és mint szakember dolgozik tovább az üzemben. Igrinyt Pali bácst, a részleg vezetője csak újévtől dolgozik ezen a szakaszon. Az sszonyok, mikor odaér hozzájuk, alig engedik szóhoz jutni. Sok-sok egyéni- és munkaproblémát vetnek fel. Hiányolják, hogy keveset törődnek az asszonyok politikai és szakmai nevelésével. A kulturális rendezvények közös látogatása Is gyenge, ntncs aki megszervezze. Persze, nem ts olyan könnyű dolog ez, hisz az asszonyok, az ún. második műszakot otthon végzik a családban: mosnak, takarítanak, gyermeküket gondozzák. Kora reggel pedig már a műhelyben állnak a drötvázak mellett. A csoport egyik része ktnn dolgozik a szabadban, az öreg diófák alatt. Ez volt a régi munkahely. Most, hogy kitavaszodott az idő, a szabad levegő felfrissíti az embert. Persze, télen a nagy vattakabátot Is átfújta a szél. — Akkor nem jöhetett volna el félcipőben — mosolyognak az asszonyok. A XII. pártkongresszus tiszteletére vállalták, hogy elnyerik a szocialista munkabrigád megtisztelő címet. Nehéz, komoly feladat áll előttük, de azt hiszem, amit a lelkes asszonyok akarnak, azt áldozatos munkával el ts érik. Szlovákok, magyarok, ukránok dolgoznak együtt, és mindnyájan azon fáradoznak, hogy a hatalmas üzem ne csak az itt élő népek kenyéradója, de a testvériség eszméjének Világító fáklyája ts legyen.-d— Márciusi látogatás Ceská Tfebovál Kevesen vagyunk, kik ezt a nevet ne Ismernénk. De nemcsak mi Ismerjük, hazánk fial. Ismerősen cseng minden utazó fülében, aki keletről nyugat felé, északról délnek vagy megfordítva vonatozik végig Csehszlovákián. Márpedig vasúti síneink nem pihennek. Csattogva veri fényes hátukat a sok vonatkerék, a kerekek fölött meg bőröndös, táskás, hátizsákos emberek nézik a szemük előtt elfutó tájat. Ceská Tfebovál Megafonok a vasútállomásokon, apró hangszórók a vasúti kocsikban, menetjegyek fölirata, mosolygó kalauznő jelzi: Ceská TfebováI De mégsem egészen megszokott panoráma tárul az érkező elé. Vastornyok szegélyezik a kiszélesített pályaudvart. A tornyok között bronz drőthuzalok feszülnek, és a füstölgő gőzösök mellett elsuhannak a villanyvonatok. Ez már új szín a tájban. Szürke, acélszín. Prágától Kassáig sorakoznak az oszlopok, hogy meggyorsítsák az ember utazását. Az emberét, a szénét, a vasét: az élet vérkeringését. ♦ * * Az átívelő közúti híd megkopott Ceská Tfebován. Megnőtt a forgalom, és új teret szabnak a száguldó vonatok számára. A tizenegy síhpár harmincra szaporodott, és még így is kevésnek bizonyult. A kllencszáz tonnás hidat úgy emelték át a sínpárok fölött, hogy az alvó, kártyázó utazó észre sem vette. Az új teherpályaudvar építésének vezetőmérnökét, Vladimír Tfiskát kérdezem a hidszerelés felől. — Miként és hogyan tűnt el a kllencszáz tonnás vasbeton kolosszus, hiszen egy pillanatra sem állt meg a forgalom? Magyarázat helyett fényképek, rajzok sokaságát teszi elém a fiatal mérnök. Nézem a titkot, az emberi ész csodálatos titkát, ahogy a vonatok fölött harminc centiméter magasságban lassan oldalra került a felüljáró. Szinte látom a mozgást, ahogy lapról lapra forgatom a valóra vált tervek albumát.