A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-04-08 / 14. szám
fogtam át, aztán az arcát simogattam. Nedves volt az arca. „Sírsz?” „Nem, nem sírok.” „Mondd, Linda, ki az a férfi ott a falon, kinek a fényképe?" „Az apámé.” »Két mély redő az arcán, szeme kicsi, álmos.« „Mondd, hogy hívnak?” „Miért fontos az most?” „Fontos. Hogy hívnak?” „Linda.” „És mi a vezetékneved?” „Hoffmann.” Meggyújtottam az éjjeliszekrényen a lámpát. Derékig meztelen volt. Telt kis melle remegett. Betakartam. Figyelmesen néztem az arcát, s rajta is megpillantottam a két mély redőt. Igen, az ő szeme is kicsi volt és álmos. „Miért gyújtotta meg a lámpát? Mert zsidó vagyok?...” Kétszer pofon ütöttem. Nem sírt; csodálkozva nézett rám, aztán a párnába rejtette arcát. „Öltözködj fel. — Felálltam a heverőről, és a fénykép felé fordultam. — Öltözz fel, azt mondtam!” Mozdulatlanul álltam, míg csak nem hallottam, hogy bekapcsolja harisnyakötőjét, felveszi ruháját és felhúzza rajta a villámárat. „Kész vagy?” „Igen. És arra kérem, azonnal menjen el innét.” „Nem, drágám, most már én állapítom meg, hogy meddig maradok. Tehát Hoffman Ármin lánya vagy?” „Igen. Honnan ismeri az apámat?” „Itt ismertem meg, ebben a házban. És téged is itt ismertelek meg. Egy rongyos mackó volt a karodban. Hiányzott a félszeme. Igen, most már tökéletesen emlékszem. Sárgaszőrű maci volt. Megvan még?“ „Sose volt mackóm.” „Nem emlékszel rá, drágám. Tölts még egy pohár bort, c ülj a szőnyegre. Úgy — és letörölheted a könnyeidet is. Nem kell sírnod.” „Nagyon furcsa ember maga.” Feleségemet nem győzte meg a lány kijelentése: — Ennyit mondott csupán — kérdezte —, csak ennyit mondott, hogy furcsa ember vagy? — Ennyit. — És akkor mit jelent az az orvos a levélben? — Nagyon kérlek, hallgass meg, és ne szakíts félbe. 43-ban jártam első ízben Pozsonyban. Szürke, szomorú város volt akkor. Naponta bombázták. Én folyami hajósként dolgoztam, s nyolcvan vagon lövedéket szállítottam egy uszályon. Nem volt könnyű dolog akkoriban hajósnak lenni. — És ennek mi köz.e a Linda leveléhez? — Van köze hozzá. Húsz uszályból, amely Linzből vagy Becsből elindult, négy vagy öt érkezet meg a célba, Bulgáriába. Á többit bomba érte, vagy levegőbe repültek az aknákon. Mondom, nyolcvan vagon lövedék volt az uszályomon, s parancsot kaptam, hogy kössek ki Pozsonyban, és demagnetizáltassam a szállítmányt. Nekem nem kellett jelen lennem ennél a műveletnél. Huszonnégy órás szabadságot kaptam. Természetesen bementem a városba, hogy leigyam magam. Mit is tehettem volna mást? Pénzem volt bőven. A béremen kívül prémiumot is fizettek, tonnánként, meg kilométerpénzt. A kikötőben igazolványt kaptam a szlovák tisztviselőktől, azzal szabadon járhattamkelhettem a városban; az igazolványt szlovákosított nevemre állították ki, úgy írták rá: Franti'sek. A pénzzel és az igazolvánnyal zsebemben végigjártam a kikötő valamennyi kocsmáját, aztán, amikor eszembe jutott, hogy a légitámadások általában a kikötőt célozzák meg, a város központjában folytattam körutamat, a kocsmákban persze. Hat óra felé már hullarészeg voltam. így talált rám egy német őrjárat. A katonák elkérték igazolványomat, aztán megkérdezték, hol lakom. Egy közeli házra mutattam. Nem tudom, miért, úgy véltem, hogy az a kaszárnyaalakú háztömb hajóhoz- hasonlít. Levittek a ház pincéjébe, az óvóhelyre, s ráfogták fegyverüket az első emberre: „Te, te zsidóformájú, ismered ezt a pasast? — s rám mutattak. — Azt mondja, hogy itt lakik. Igaz?“ „A fenti kabinban“ — mutattam a menynyezetre. Az ember gyanakodva nézett rám, de amikor észrevette, hogy részeg vagyok, azt mondta: igen, ott lakom. Nem tudtam még akkor, hogy miért, olyan riadt: valóban zsidó volt. Hoffmann Árminnak hívták, és néhány napja szökött meg egy Majdanek felé tartó szállítmányból. Volt egy kislánya is, három-négy éves gyerek, annak a fejét is nullás géppel nyírták kopaszra, rongyos mackójával játszott egy sarokban. — Linda. — Ö. Linda. Csúnyácska, sovány kislány volt. A többiek ott a pincében, csupa kispolgár, úgy féltek tőlem, mint az ördögtől. Egyetlen asszony volt, aki ügyet sem vetett rám, egy kövér, terhes német nő — nyöszörgőit, nyögött fájdalmában. Lefeküdtem a földre, a perzsaszőnyegekre; a lakók hozták le a szőnyegeket. Nem tudom pontosan, meddig aludtam, csak arra emlékszem, hogy a terhes nő kiáltása riasztott fel. Olyan fültépően, olyan pokolian üvöltött, hogy nem tudtam aludni. Kedvem lett volna azt mondani, hogy fogja be a száját, dehát terhes volt; a másik oldalamra fordultam, de képtelen voltam elaludni. A légitámadás tovább tartott. Egy kis öreg orvos, aki a terhes nővel bajlódott, arra kért valakit, menjen fel a negyedik emeletre, s hozza le orvosi táskáját a rendelőjéből. De az nem volt hajlandó. Minthogy meg akartam szabadulni az asszony ordításától, vállalkoztam a feladatra. Felsiettem a lépcsőn, észre sem vettem, milyen rozoga. Éreztem, hogy por száll, faltörmelék pora, de annyira részeg voltam, hogy nem nagyon tudtam, mit is csinálok. A harmadik emeleten döbbentem rá, hogy csillagok fénylenek fölöttem. Úgy éreztem, ha még egy lépést teszek, a felhőkre-hágok. S már láttam is magam, amint ott sétálok a Tejúton. De aztán egy közeli robbanás felébresztett ábrándjaimból. Lesiettem az óvóhelyre, s odaszóltam a többieknek, hogy ebben a házban az ég a harmadik emeletnél kezdődik. Meg voltak győződve róla, hogy részeg vagyok; békén hagytak. Az öreg elindult a táskájáért, de hamar vissza is jött, s közölte, hogy a negyedik emelet nincs többé. A terhes asszony folyton kiabált: már csak néhány perc választotta el a szüléstől. Orvosért akartam szaladni, de nem hagytak, azt mondták, részeg vagyok, s nem jövök többé vissza. Hoffman Árminra esett a választásuk. Neki azonban nem volt igazolványa. Odadtám az enyémet. Zsebében az igazolvánnyal, fogvacogva bújt ki az óvóhelyről. Soha nem tért viszsza. Másnap ott láttam a ház előtt; agyonlőtték. Mellét egészen átlyuggatták a golyók. Orvosi műszerekkel teli táskát ‘ártott a kezében, mellette pedig kartondarab, piros betűkkel: Így jár, aki légiriadó idején lop Engem a szlovák rendőrség tartóztatott le, de addig erősködtem, amíg a kikötőparancsnokságra nem vittek. Ott megállapították személyazonosságomat, és visszaküldték az uszályra. Később, három hónap múlva, amikor ismét megálltunk Pozsonyban, elmentem a Stefanik utca 22. alá, hogy megkérdezzem, mi lett Hoffman kislányával. A Vöröskereszt vette magához, és árva gyerekek telepére küldte. Hát ez a Linda története. — És akkor mit jelent ez a levél? Még akkor este, amikor nála jártam, elindultunk, hogy megkeressük a régi lakókat. Csak az öreg doktort találtuk meg. Tökéletesen emlékezet a történtekre. Megkérdeztem,' járjon el a városi tanácsnál, hogy változtassák meg a kapualji márvány táblán a nevet. Úgy látszik, sikerrel járt a közbelépése. S azt hiszem, az ezer csókot igazán megérdemlem. Most pedig arra kérlek, hozz még egy kávét. Ha lehet, megint duplát. Novellát akarok írni. Egy leányról, aki nagyon tetszett nekem. RÉZ PÁL fordítása JAKSICS FERENC rajza' 13 teür.:
