A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-04-01 / 13. szám

FRANCISC MUNTEANU

Feleségem nem féltékeny, Sőt, éppen ellenkezőleg: vidám, derűs asszony, mindenkinek legnagyobb kincsét; a bizalmát előlegezi. S természetesen elsősorban nekem. Persze, ez nem jelenti azt, mintha minden szavamat szentírásnak venné, de elfogadja, amit mondok, s nem is ellenőrzi. Olykor, nagyon ritkán, mégis gyanakvón pillant rám, kissé mogorván is, és én tudom ilyenkor, hogy most megkapta ő is a gyanakvás fertőző betegségét. Nem rendez jelenetet, nem sír, csak éppen haragosan néz, s olyan hallgatag, mint egy porcelán-figura. Sosem próbálom meg kibékíteni: a féltékenység egyetlen gyógyszere az idő. Ahogyan telnek a napok, elmúlik a gyanakvás, szétfoszlik a mindenféle sejtelem, feledésbe merülnek a rossz érzések.

Nem vitás, az volna a legjobb, ha nem szolgáltatnék okot a gyanakvásra. Dehát én sem vagyok szent, néha késő éjszakáig dolgom akad a városban, máskor megesik, hogy csak leszaladok egy könyvért, s aztán másnap sürgős táviratot küldök haza, hogy: ..Véletlenül Kolozsvárra vetődtem.” Szerencsémre ilyenkor hivatalból kimentenek: írói anyagot gyűjtök.

Azért vallottam be mindezt, mert néhány napja sírva találtam otthon a feleségem, holott pontosan tudtam, hogy a családban senki, sem halt meg, fiam még nem kapta meg az év végi bizonyítványt, s én sem követtem el semmit, ami könnyet érdemelne.

Megkérdeztem, miért sír? Válasz helyett egy Pozsonyból érkezett levelet nyújtott át. Amikor megpillantottam a borítékon sorakozó gömbölyű betűket, tüstént rájöttem, hogy asszony írta.

A levél nyitva volt. Ügy tettem, mintha közönyösen olvasnám, tudtam, hogy feleségem feszülten figyeli minden arcvonásomat. Jól emlékszem, egyszer sem rezzent össze, holott a papírra vetett néhány sor egyáltalán nem volt mindennapi szöveg, így szólt a levél:

„Drága Frantisek,

bocsáss meg, hogy így nevezlek, de kimondhatatlanul boldog vagyok. Az orvos közbelépése sikerrel járt, minden rendben. Ezerszer csókol Linda.”

Ilyen levél után általában minden szó hiábavaló: Mit lehetne még hozzátenni, «agy magyarázgatni? Talán csak a személyeket lehet nevükön nevezni, vagy a sorok közt felködlő részueteket tisztázni.

jól ismertem Lindát, nem vártam volna, hogy ilyen levelet ír valaha is. Feleségemre pillantottam; mozdulatlanul állt, rám függesztett tekintettel. Nem látszott összetörtnek, inkább szomorúnak éreztem.

FRANCISC MUNTEANU 1924-ben született; ifjú korában munkás volt A leiszabadulás után jelentkezett riportjaival, elbeszéléseivel, színműveivel, verseivel. Igen termékeny író; prózai műveiben jórészt fiatal éveit, saját múltiát mondja el. Gr ív it a 19 3 3 című színműve a román vasutasok hősi sztrájkját elevenítette meg — Több román film forgatókönuvének íróia Magyarul is megjelent művei: A marosparti város, A

pacsirta. A boldog kereskedő. Lapunkban közölt novellájának román címe C e r ul i n c e p e la e t a (ul 3, a novellát hasonló című kötetéből vettük.

Általában nem szoktam hazudni: márcsak a magam iránt érzett megbecsülésből sem.

Megkérdeztem, kívánja-e, hogy elmondjam, milyen kapcsolatban voltam Lindával. Nem akart meghallgatni. Két napnak kellett eltelnie, míg kíváncsisága legyőzte büszkeségét, s arra kért, mondjam el, ki az a pozsonyi leány.

— De röviden — jelentette ki, s hozzátette, hogy semmit se mondjak el, ami méltatlan volna hozzám.

Jelezni akartam, hogy hosszabb történetről van szó, ezért megkértem, készítsen egy duplát, s kihúztam a telefon dugóját. Nem volt semmi más tennivalója. Kávét hozott, s leült velem szemben, türelmesen; úgy éreztem azonban, nincs meggyőződve róla, hogy mindent elmondok.

Egy ideig elnéztem a bakelit csészékből felszálló párát, az asztalterítő színes hímzését, s feleségem lakkozott kis körmeire bámultam. Háttal ült az ablaknak, úgyhogy furcsa, egyenletes árnyék fedte az arcát, vonásai elmosódtak. Semmi kedvem sem volt a beszédhez, s úgy éreztem, szentségtörést követek el, ha boncolgatni kezdem Lindával való kapcsolatomat — olyan volt ez, mintha egy hangversenyen influenzás nézek köhögési rohamban törnének ki. De már nem tudtam visszakozni. Hozzákezdjem hát halkan, s közben feleségem arcvonásait figyeltem, az arcát borító furcsa egyenletes árnyékot.

— Tavaly ismertem meg Lindát, Pozsonyban. Tudod, amikor a Slavia könyvkiadóvállalat meghívott.

— Nem említetted.

— Nem, De jól tudod, hogy még sok mindenről nem beszéltem neked. Egyébként nem faggattál.

— Igaz. Folytasd.

Ez a folytasd úgy hangzott, mintha azt mond ná: „kezdj hozzá, gyerünk már!”, vagy talán még nyersebben is. Folytattam mégis, ugyanazon a hangon, monotonul, unottan.

— Meghívtak egy irodalmi összejövetelre. Én is felszólaltam. Arról beszéltem, hogy miképpen kezdtem írni, meg elmondtam, milyen alkalommal jártam először a vendéglátó városban. - hogyan barátkoztam meg később Pozsonnyal! Kellemes hangulat uralkodott.

— Beszélj inká.. Lindáról.

— Azonnal. Mondom kellemes hangulat uralkodott. engeteg egyetemista fiú As leár-’ 'olt az bejövetelen. Azt m m, azonban ők főként a tánc kedvéért jöttek — meghirdették ugyanis, hogy előadás után táncmulatság lesz.

— Nem távolodsz el a tárgytól?

— Nem. Amikor befejeztük az ülést, néhány zenész érkezett, s a diákok a környező szobákba cipelték a" székeket. Valaki megkért, hogy maradjak ott a táncünnepségen. Nem volt semmi dolgom. De amikor megláttam a táncoló fiatalokat, rájöttem, hogy nincs ittt semmi keresnivalóm Jól tudod, nem vagyok nagyon jártas ezen a téren. Épp el akartam hagyni a tánctermet, amikor hozzám lépett egy lány, bemut3tkozott, s mondott valamit. Nem sokat értettem a szavaiból Kitűnően beszélt németül, össze kellett szednem magam, hogy megértsem Végül is megértettem, hogy Lindának hívják, egyetemi

hallgató a bölcsészkaron; nem tudom, milyen szakon.

— Csak úgy hirtelen hozzád lépett?

— Igen. Csak úgy hirtelen. Aztán megkérdezte, hogy el akarok-e menni? Szégyelltem bevallani, hogy nem ismerem a modern táncokat, kitaláltam hát valamit a fiatalságról, meg . ..

— Értem ... a fiatalságról . . .

— Igen. Ha néhány pillanatot engedélyezel, eszembe jut pontosan, mit is mondtam. Valami ilyesmit: „Nézze, kedves kislány, igen, épp ezeket a szavakat használtam, kedves kislány, nézze csak azt a a fiút a tükör előtt — s egy fiatalemberre mufttam, aki éppen nyakkendőjét igazgatta s a tükörben nézte magát. — Látja, ez a fiú rendkívül fontosnak tartja, hogy szépen van-e megkötve a nyakkendője, s a világ minden kincséér* sem hagyná, hogy egy engedetlen fürt lógjon a homlokába. A másik meg, látja, aki ott áll a zenekar mellett — s egy másik egyetemistára mutattam —, látja, a nadrágjába törli a tenyerét. Nehogy, isten ments észrevegye egy lány, hogy izzad a keze. Ezeknek itt a teremben semmi sem fontosabb, mint a tánc, mint a jelen pillanat. A tánc az ő számukra már csaknem ájtatosság, olyasmi, mint az esti ima a nyugdíjasnak. Én pedig, sajna, kedves kislány, nem értékelem már ezeket a nagyszerű örömöket; csak az ifjúkor nyújthat ilyet az embereknek. Én már nem azért fé. 11- ködöm, hogy szebbnek lássanak, csupán csak azért, mert megszoktam, hogy fésülködjem. Érti? -És sajnos, a frissen vasalt nadrág varázsát sem érzem már.”

Olyan csodálkozva pillantott rám, mintha ott, abban a pilanatban személy szerint én fed’-tem volna fel a relativitás elméletét.

„Sajnálom,hogy elmegy — mondta. — Csak a maga kedvéért jöttem el. Feltétlenül meg akartam Ismerni.“

Ügy éreztem, hogy túloz.

— Vagy pedig te túlzol — szólt közbe feleségem.

— Nem. Amit mondok, nem irodalom: így történt. Megkérdeztem, hogy mielőtt eljött volna, hallott-e már rólam?

„Igen — felelte. — Persze. Jól ismerem a nevét. Ugye, írói álnevet használ?”

Kérdése úgy hangzott, mint azok a kötelező banális kérdések, melyeket akkor tesz fel az ember valakinek, ha mindenáron bszélgetésbe akar elegyedni vele. Talán még emlékszel, hogyan ismerkedtünk meg mi ketten. Azt mondtam, hogy ismerlek valahonnan Csodálkozva kérdezted: vajon hol találkoztunk volna? Nem tudtam, mit válaszoljak, zavarba jöttem, de a célomat mégis csak elértem. Megismerkedtünk, s már úgv mentünk el onnét, mint két régi barát. Emlékszel?

— Emlékszem. De nem tudom, hogy ennek a zárójelnek mi köze Lindához. Észrevetted, hogy ki akar kezdeni veled és visszautasítot‘ad?

— Nem. Nagyon korrektül válaszoltam. Körülbelül így: „Nézze, kedvesem, a név, melyet most használok, mindenkori nevem.” — Kicsit irónikusan feleltem, igaz: — „S úgy tudom, a családi iratok bizonysága szerint hosszú nemzedékek óta nem ‘örtént névváltoztatás családunkban.”

„Kár. Meg voltam gvőződve róla, hogy álnevet használ Ha feltétlenül el akar menni, megengedné, hogy elkísérjem?”

„Hogy elkísérjen? Minek?..; Jobban

12