A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-04-01 / 13. szám
(Z yü ko S S á g! A Devin Szálló kávéházának mellékhelyiségében, jobbra az ajtó mellett a talon két szigetelt drótszálon egy hulla lóg. Élettelen teste ernyedten csüng a drótokon, tegnap... tegnap még halk duruzsolással lélegzett, élt, s ma már hangtalanul beledermedt az egyészetbe. Gyilkosság, vagy öngyilkosság? A közvélemény kíváncsiságának kielégítése érdekében e sorok írója magándetektívi minőségben széleskörű nyomozást indított az eset felderítésére és bizonyítékai vannak, hogy előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság történt. A gyilkos Gyermekh Elemér kétgyermekes családapa. íme, nyomozáson eredménye. A gyilkosság előtt három nappal az automatizáció és mechanizáció keretén belül a Devín kávéház mellékhelyiségébe világoskék villamos kézszárítóberendezést szereltek az ajtótól jobbra a falra. A berendezés a törülközőt volt hivatva helyettesíteni díjtalanul használhatta bárki; rálépett a padáljára, apedál meghúzta a láncot, a lánc bekapcsolta a villanymotort és a gépecske szája kellemes, meleg lélegzetet fújt a kezére. A technika áldása a köz szolgálatában. .. A készülék két napig működött, melegével szorgalmasan és önzetlenül szárította különféle 'kezeken a vízcseppeket. Gyermekh Eleméra harmadik napon fedezte fel. — Nicsak — mondta megelégedetten, a technika áldásai a mellékhelyiségekbe is bevonulnak. Derék dolog, Igazán derék... Kezet mosott és telve kíváncsisággal megszárífotta a kezét. A készülék nem tett kivételt vele, vidáman zümmögött és felszárította ujjain a vízgyöngyöket. — Derék — mondta még egyszer elégedetten Gyermekh — elmés kis gépecske, korunk vívmánya Remek... Visszament a társaságához, vidám beszélgetésbe és poharazgatásba merült, de a kézszárító nem hagyta öt elmerülni békés gondtalanságban. Szugerálta. Vonzotta az ismeretlenség, a homály, amely a gépecs'két körülvette. Miért lehel forró levegőt, honnan, miért? Hasonlatos érzést érzett, mint a gyermek, amikor először kap a kezébe magától járó babát. Titokzatos, titokzatos erők ... A helyzet bonyolultságát még jobban összekúszálja az a tény, hogy Gyemiekh Elemér, az apa, egyszer homlokát ráncolva, megpoíozta a nagyobbik fiát, mert gyermeki kíváncsiságtól eltelve szétszedett egy játékmozdonyt. Mi ez hát, mi ez? Miért emelkedik tel Gyermekh Elemér, miért megy imbolygó léptekkel kezet mosni? Megáll a világoskék gép előtt és keményen szembenéz vele. Ki vagy hát, vallj színt! A gépen egy apró táblát fedez fel: „A készüléket ne kapcsoljuk be egy percnél hosszabb id őre li' Na jó, morogja Gyermekh, majd meglátjuk! Rálép a pedálra, mozdulata határozott. A készülék felbúg, egy f>erc . .. semmi... két perc, semmi, vígan fújja a meleget. Mi lesz, mondja Gyermekh Elemér, mi lesz, hazudik a tábla? Három perc után megállt a gép. Bedöglött. — Megállt — motyogta — megállt, na jól Visszament a kávéházba és újra ivott, keményen, mert úgy érezte, hogy bánatában iszik. Nem megy már, gondolta, megállt felette az idő. Korunk vívmánya volt.,.. Távozás előtt benézett még hozzá. — Látod — motyogta —, látod, te izé... Ilyen az élet, rövid. Az ember zúg, búg, forog maga körül, aztán elfárad és megáll, kihűl mint te... Szegény halott. Ne nézz rám olyan bután ...! Megfogta, rángatni kezdte és letépte a falról, aztán bizonytalan léptekkel távozott. A halott szárazon nekiütődött a falnak, fémesen koppant és ide-oda lengett a drótszálakon. így történt... Gyermekh Elemér azóta nem jár a Devínbe, de a fiát továbbra is megpofozza, ha valaminek megnézi a belsejét. — da — IlllllllllllllllllllllllllllllllillllllIIB^ ST"*) LACZKÖNÉ KISS IBOLYA p a S ű ftá Ki ne tartartá a mai, felvilágosodott korban a múlt maradványát, a babonát nevetséges dolognak? Mert ugyan miért lennénk szerencsésebbek, ha reggel, munkába menet kéményseprővel találkozunk, s miért szakadna ránk gyász és bánat, ha fekete cica szalad át keresztben az úton! Ügy látszik lelkünk mélyén, tudatunk alatt még most is ott lappang a gyermekkorban hallott babonák hiedelme, mer csak így tudom megmagyarázni, hogy miért rémültem meg, amikor egy kora reggeli órában, a kórház felé igyekezve. fekete kandúr ugrott a lábam elé, ami egykori álmoskönyvek szerint roszszat jelent. Butaság — mormoltam magamban —, száz év előtti babona. Miért felentene ez az ártatlan állatka rosszat? — De — nyilallott belém az ijedelem — miért éppen most kellett találkoznom vele, mikor a kórházba igyekszem a férjemhez, akit ma operálnak?' — S bárhogy is igyekeztem másra terelni gondolataimat, a sötétszőrü állat s férjem műtétje képzeletemben egybekapesolódiak... Minél közelebb fúrtam a kórházhoz, annál izgatottabb lettem, úgyhogy a kapu előtt kénytelen voltam bevenni idegcsillapítót. így aztán kissé megnyugodva léptem a körterembe, ahol férjem már a műtétre előkészítve feküdt. — Ne félj! — bíztattam — Meglátod, hamar túl leszel rajta, s fájdalmat sem érzel. Csak semmi érzékenykedés. — Ügy látom, téged jobban izgat az operációm, mint engem — mosolyodon 10 el, s mikor érte főtt az ápoló, hogy a műtőbe kísérje, jókedvűen intett búcsút. Én siettem ki a kórházból, hogy pár óra múlva ismét visszatérjek, már megoperált élettársamhoz. Alig léptem az utcára, váratlanul csak azok a műtétek futottak eszembe, melyek balul ütöttek ki, s az a számtalan beavatkozás, amelynél magam is asszisztáltam — kiesett az emlékezetemből. Butaság — mormoltam magamban s lehajtott fővel, elgondolkozva, sietve róttam az utcák sorát, míg lábam egy kiálló kőben meg nem botlott. Hirtelen felpillantottam, s tekintetem egy kirakatra esett, amely felett fekete tábla hirdette: TEMETKEZÉSI VÁLLALAT. Elhomályosuló tekintettel bámultam a kirakatban sötétlő koporsóra, aztán, mint akit üldöznek, meggyorsítottam lépteimet. Hogy kínzó gondolataimat elhesegessem, betértem egy édességboltba. Jó ideig álltam, álldogáltam várva, hogy az elárusító megkérdezi: „Mivel szolgálhatok?” — ám figyelembe se vett senki. A fekete ruhás fiatal asszony előtt három ismerőse állott, akik — mint a szavukból kivettem — részvétüket nyilvánították a fiatal özvegynek, aki férje temetése után, most jött be először munkahelyére. Csokoládé és cukorka nélkül fordultam ki az üzletből, s mint az alvajáró botorkáltam egyik utcából a másikba, számolva az időt, mikor térhetek, vissza a kórházba? Két órai csatangolás után végre ismét a kórházban voltam. A kórteremben csend honolt, mélységes csend, amelyben csak a férjem szaggatott lélegzete hallatszott. Ott feküdt az ágyán halotthalványan, csukott szentekkel, szinte mozdulatlanu. De élt. Élt. Elti... Boldogan, örömkönnyekkel a szememben rogytam le az ágy melletti székre, S ekkor — a teremben fekvő három másik férfi hangosan nevetni kezdett. — Mi ez? — ütköztem meg. — Ezekben az eddig udvariasan viselkedő emberekben nincs egy csöppnyi részvét sem? Kinevetik az izgatottságomat? Ebben a pillanatban azonban furcsa dolog történt. Férjem, aki eddig szinte élettelennek látszott, egyszerre csak felemelte a bal kezét és elkezdett énekelni: Piros, piros, piros, háromszor is piros, piros * bort az üvegbe. Csinos, csinos, csinos, ej de nagyon csinos, csinos lányt az ölembe. — Doktornő — kacagták el magukat isiiét a kórteremben levők —, érti már, miért nevettünk az imént. Mert a férjeura, mióta visszahozták a műtőből, szünet nélkül énekli ezt a dalt, s az ápoló szerint a műtőasztalon is, kábultan az altatószerektől, nótázott. Azóta futhat előttem fekete macska, láthatok koporsót a kirakatban — nem ijedek meg. De a férjemnek azt, hogy míg én annyi izgalmat éltem át miatta, csinos kislányt kívánt az ölébe, nem bocsátom meg soha...
