A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-02-25 / 8. szám
A történet akkor kezdődött, amikor az építkezésre kerültem. Traktoros voltam, de mivel nem egyeztem mostohaanyámmal, hátat fordítottam a falunak és eljöttem ide, ahol azóta is élek. Az első napokban észrevettem Mártát, mert észrevétette magát velem. Az üzemi étkezdében dolgozott, mosolyogva járt-kelt, felrakta a tiszta tányérokat, kihozta az ételt, jé étvágyat kívánt, majd behordta a könyhába a piszkos edényt. Olyan lágyak, olyan kecsesek voltak a mozdulatai, hogy az embernek lehetetlen volt nem észrevennie. Már az egész megjelenésében volt valami nem mindennapi. Haját, amely olyan elképzelhetetlenül szép vörös színben pompázott, nagy kontyba szelídítve hordta. Bőre kékesen fehér, a szája szépen ívelt, de az is lehet, hogy lágy vonalát a rúzs rajza adta meg. Arca kimondottan szép volt és csak úgy ragyogtak benne a zöldesen parázsló szemek, mintha vadmácskával nézett volna az ember farkasszemet. Csak talán a lábai voltak kicsit vastagabbak a kelleténél. A bokája műszak végére megduzzadt, ezért rövid gumiharisnyát hordott munka közben. A derekát akár a kezemmel átfoghattam volna, és a két melle olyan szemérmesen, de mégis szembetűnően . domborodott mindig frissen vasalt blúza alatt, hogy az embernek megforrósodott tőle a vére Mindenkivel kedves volt. de velem — nem képzelődöm. így igaz — az első pillanattól kezdve kivételt tett. Amikor csak +ehette, hozzám ért a tálalásnál, vagy az edény leszedésénél, és ilyenkor mintha villanyáram futkározott volna a hátam közepén. Mégsem mertem szólni neki. találkára hívni Féltem, hogy kinevet. Már jó két hete folvt köztünk ez a némaiáték. amikor egy alkalommal megszólított. Aznap későn mentem ebédelni Alig voltak egvpáran a Jókora ebédlőben, így nyugodtan megszólíthatott Ha aznap nem szól. már én kezdtem volna a beszélgetést — Mi újság, maga anyámaszszony katonáia? — kérdezte és kicsit csúfondárosan nevetett. Bevallom, meglepődtem, mert komolyabb kezdő hangot vártam. vagy legalábbis ha én kezdem, másként indítom a bészél"ptést De úgv látszik, ez a lány hiszi, hogy mi falusi legények csak ilyen bugris módra tudunk társalogni. — Semmi különös. De ha kíváncsi rá, Szabó Sándor a becsületes nevem — mondtam kicsit kimérten. — Magát hogy hívják? — Mi köze hozzá — nevetett és tányéromba öntötte a levest. Nem is éreztem, milyen ízű, csak kanalaztam és alig vártam, hogy meglássam a tányér alpát. Végre, hozta a mácsodálkozik, de aztán rándított egyet a vállán és elment. Nemsokára hozta egy tálcán a tíz szelet tortát meg a málnaszörpöt. — Tessék, maharadzsa úr. .. de sok pénze van! Vagy ennyire szereti a tortát? — kérdezte most már komoly arccal, de még mindig kötődve. — Tőlem aztán ellehet, akárhány fajtája is van a világon. De ha becsomagolná, odaadnám valakinek, aki elfogadja. MARTH GYÖRGY rajzai sodik fogást. Pörkölt, volt, makarónival. Nagyon szeretem. — Érdemes-e hozzá fogni — kérdeztem kötődve — megadták-e a savát-borsát, mert a pörkölt csak úgy Jő, ha szívvel főzik! — Márpedig ezt nem főzték se szívvel, se fával, hanem villannyal — nevetett újra Márta, és most már láttam, hogy ugrat. Alig töröltem ki egy falat kenyérrel a tányért, máris ott volt az asztaloméi. — Parancsol cukrászsüteményt, vagy gyümölcsöt? Milyen italt hozhatok, uram, sört, bort, málnát? — kérdezte olyan kimért hangon, mintha az imént nem is ő csúfolódott volna velem. Ha te úgy, én is úgy, gondoltam magamban és megrendeltem tíz szelet tortát, meg egy pohár málnát Láttam, hogy — Aztán kinek? — pirult el a füle tövéig. — Magának! Remélem szereti? — mondta nevetve. — De mennyire! — Akkor lásson neki iziben, vagy ha nem éhes, csomagolja be, majd elfogyasztja otthon. — Egyedül nem esik jól — mondta még mindig fülig pirosán. — Biztosan van, aki megosztja magával a mágányt — mondtam látszólag közömbösen, de bizony szívdobogva vártam a választ. — Nincs nekem itt senkim a világon. Faluról jöttem én is. — Mióta van itt az építkezésen? — Hat hónapja lesz... — És még nem akadt senkije? Hihetetlen! — Akadni akadt volna, csak hát embere válogatja. Egy sem volt kedvemre való, mind korán akarta azt, amit későn sem ad egykönnyen egy tisztességes lány. .. Tetszett nekem a lány nyíltsága. Ajánlkoztam, hogy majd munka után megvárom az étkezde mögött, aztán elkísérem egy darabon. Sötét volt már, amikor végzett és elindultunk a szállása felé. Nem mentem fel hozzá, nem illett volna mindjárt az első találkozás után, meg aztán négyen laktak egy szobában. Másnapra újabb találkozót beszéltünk meg. Meg mertem volna esküdni, hogy Mártában megtaláltam az igazit, akire az agglegénykor kezdetéig vártam. Nem sajnáltam, hogy érzéketlenül mentem el a legcsinosabb és legkedvesebb falumbeli leány mellett is. Ügy látszik, Mártát rendelte nekem a sors. És hogy vörös a haja? Baj is az! Ha nagynéha majd vendégségbe hazalátogatunk, majd legfel jebb utána fordul a sok tátomszá], de az értelmesebbje . nem csinál belőle nagy ügyet. Elvégre senki sem tehet arról, milyen színű a haja és milyen vastag a lába. Két hónap telt el első találkozásunk óta. Megmondtam neki, hogy feleségül akarom venni. Azt mondta, várni kell még, mert semmije sincs. Két nővére került ki a házból rövid másfél éV alatt, és mindenki azokra keresett. Most már ő van soros, és ha minden jól megy, nyolc-tíz hónap alatt együtt lesz minden. Azután teltek a napok és hetek. Hol nála, hol nálam találkoztunk és örültünk egymásnak titkon, de édesen. Már öt hónapja jártunk együtt, amikor egy este — éppen hazafelé tartottunk — kitört belőle a zokogás. Átöleltem, mint vergődő madárkát és hagytam, hadd sírja ki magát. Csak mikor már láthatólag átesett a nagyján, kérdeztem meg tőle : — Mi bajod kedves? Bántott valaki? — Méghogv bántott-e? Persze hogy bántott — mondta szemrehányó durcássággal, méghozzá te, akit legjobban szeretek. ■ — Én bántottalak? — döbbentem meg. — Dehát mikor, mivel? — Gyerekem lesz — tört ki belőle újra a zokogás. — Most már egészen biztos! De én valahogv nem találtam ezt olyan tragikusnak. 12
