A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-07 / 1. szám
Felsőpatonyi rét Hatvan ház, kéttanerős iskola, egy önkiszolgáló bolt és nyolcvan család. Meg kilenc televíziós antenna az állami gazdaság ű] épületeinek a tetején. Ennyi a tanya Csallóköz peremén. Ennyi a Felsőpatonyi-rét. A szélső házakon túl szelíden folyik a Kis-Duna. Fűzfák, szántók és legelők kisérik útját. Feneketlen a sár, szemtelen a szél, nyargal kedvére. Pudmericky Jánost keressük a pusztán. A név Mikszáth vagy Krúdy valamelyik regényalakjára emlékeztet. Am nem azért indultunk hozzá. A síkságnak különös varázsa van. Messze lát a látásra. Mégis, hányon haltak meg úgy, hogy saját kis világukon kívül mást nem Ismertek. Megszülettek, felcseperedtek és másoknak dolgoztak, mig bírtak. Akárcsak Pudmericky. Apja cseléd volt, egyik urasági majorból a másikba ment. 0 is az maradt. Nagyfödémesen született s Diószeg, Nyék, Maholány, Nagylég és Száz után 1941- ben került a patonyi rétekre. Madarászék birtokára, akinek százharminc holdja volt, meg egy nádas, nedves, egészségtelen viskója két nős cseléd számáré. A munkabér? Tizennyolc mázsa gabona, egy magyar hold, napi egy liter tej és havi ötven korona. Koldusalamizsna. De nem erről van szó. Pudmericky otthon van, a díványon ül, bóbiskol, pihen. Rázzuk csak meg a vállát. Mit látott Madarászéknál, mire emlékszik? — En kérem nem láttam semmit. Nem emlékszem semmire. En nagyon korán keltem és nagyon későn feküdtem. Dolgoztam, cipekedtem egész nap, aztán beledöltem az ágyba, hogy erőt gyűjtsék. Azt tudom, hogy a gazdának négy lánya volt. Arra is emlékszem, hogy a sárréti plébános úr járt ki a legidősebbhez. Mikor későn, fáradtan bejöttem a mezőről, még én fogtam be a kocsiba, én vittem haza. De nem haragudtam rá. Gondoltam, mind a ketten szolgák vagyunk. 0 az istené, én a Madarászé. Oszt már én nős voltam, neki is kellett az aszszony... Még házhelyet is Ígért, de a gazdám közbeszólt, hogy nem járok templomba, hitetlen vagyok és mocskos szájú. Való igaz, nem járhattam templomba, hiszen vasárnap volt a legtöbb dolgom. Pudmerickynek három házas és két legény fia van. Mind itt dolgozik az állami gazdaságban. Az egyik gazdaságvezető. De ne erről beszéljünk, nem ez a lényeg. Huszonnégy évig szolgált, cselédeskedett ez az ember, s ennyi Idő alatt csak a munka lett volna az övé s a szórakozás nem? — Lakodalomban, keresztelőben, mulatságon nem voltam. De még temetésen sem. Nem lehetett elmenni. Dolgozni kellett, méghozzá keményen, megszakadásig, ha nem akartam a családommal utcára kerülni. Pedig hát én is embernek születtem. Szerettem volna pihenni, szórakozni, tanulni. írni, olvasni nem tudok. Nem az én hibám. Kellett a kenyér, iskola helyett pásztorkodtam... A háború után eljöttem Madarászéktól. Beköltöztem az enyémbe. Cgy éreztem magam, mint a kalitkából kibocsájtott madár, amelyik nagy örömében ide röppen, meg oda röppen. Dolgoztam építkezésen, dolgoztam a felsőpatonyi szövetkezetben, majd lehorgonyoztam az 1959-ben megalakult állami gazdaságban.' Jó a munkahely, helyben van, a keresetemmel is meg vagyok elégedve. Ezerkétszáz korona havonta. Éjjeliőrnek ez szép. Megszokta a munkát, a mozdulatlanságot. A felszabadulás előtt nem látott semmit, csak a jószágot meg az eke szarvát. Leélte az életét szórakozás nélkül. Változott-e valamit a helyzete a háború után? Látott-e már filmet, volt-e már a tanyától távol? — Filmet ötvenötben láttam először. Amikor a gazdaság megalakult. Pontosan emlékszem, szovjet film volt. Addig azt mondták rólam, hogy komor ember vagyok. Nem szeretek nevetni. En is azt hittem, hogy igaz. Most jövök rá, hogy szeretek nevetni. Mióta az üzemnek vetítőgépe van, bizony nagyokat nevetek én, ha olyan a film. A tanya határán túl is voltam már néhányszor. Gombán, a lóversenyen és bent a faluban repülőnapon. A többiek mennek, járják az országot, kirándulnak. Én nem megyek olyan mesze. Itthon is kell maradni valakinek. Kimegyünk a házak közé, elhaladunk az Oj- soron, végignézünk a televíziós antennákon. Kicsit furcsa, kicsit megható a kép. Szétszórtan házak, szántók legelők és fűzfák. A tetőkön televíziós antennák. Pudmericky János arról beszél, hogy a gazdaságnak televíziós helyisége van. Sokszor benyit oda. Ha meg vígjátékot közvetítenek, mindig ott ül... Nem tudja, vele, lehet, hogy öregedés jele, de egyre jobban szeret nevetni. MACS JÓZSEF í^Cy.
