A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-07 / 1. szám
Ki tudja meddig, és miről fognak álmodni?! Lázas igyekezettel négy sort rakott be a mi újdonsült, bozontos mesterünk. Szerencsére hétfőn nem jött a szaporakezű. Egy napi szabadnapot kért, mert Zólyomba utazott televízióért. Igen, először az inasok is le akarták bontani, mert sokáig nézegették. — Hát ezt a négy sort ki rakta így ide? — kérdezte a panyiti inas. — Biztosan te, — vágott vissza nevetve Lukács Laci. — Csodálatos, hogy nem ismersz rá a munkádra! KOVÁCS ISTVÁN A seb nem volt nagy, mégis erősen sajgott és hevesen vérzett Először nem is akarta beköttetni, de a darus erővel becipelte a raktárba, ahol Annus néni ügyesen be is kötötte, s aztán trétásan jól hátbaütögette — No, ne búsulj, Gyapjas, este már a szomszédasszonyt is megölelheted vele. Gyapjas azonban se nem búsult, se nem örült — pedig mint magányos véniegénynek — mindkettőre lett volna oka. Régóta csak magának való, nagyon csendes ember volt. A negyvenet már jóval túlhaladta, és nem érdekelte sem a szereA malteros bajjal kioldotta a piros csombékot, de a fáslit még félig sem bontotta le, a szaporakezű !ökösházi kőműves máris elkurjantotta magát. — Maltert! — A falak is zengve visszhangozták. — Maltert! Felugrott, s már ment is a talicskával. A fáslij a markába gyűrte, nem nézett sem jobbra, sem balra, kicsit előredült a két közfal között, s egy kettőre jól teleöntötte a nagy ládát. Téglát is készített mindkét oldalra, s újra nekiült a kötésnek. gyobb faluban. Ott dolgozott az első karó leütése óta. Az alapkőletételnél egy kicsit be is poharaztak, s ami csak ritkán történik meg vele — még dalolt is vidám kőművesekkel. Nap nap után pontosan dolgozott, akár az óra. Keverte, szűrte, furikolta a habarcsot, s észre sem vette, hogy ő is milyen nagy munkát végez. Csak az, valahogy az tűnt fel neki, hogy már milyen magasan járnak, akár a madarak. — Maltert! — Téglát! A talicska máris csikordult. Surrant a malter, s pengett a jó tornaijai tégla. Olyan szép rül a büszke falakat. Mindenki elment. Ki haza, ki a kocsmába, ki pedig egy kis „fekete munkára”. Gyapjas azonban ott maradt. Még az éjjeli őr nem vette át a szolgálatot. Ez volt a várvavárt idő. Felsurrant az állásra, előkereste az öreg Kankula bácsi szerszámait, markába köpött, s elkurjantotta magát. — Maltert! Hozott magának. Ogy csordult a finom habarcs, akár az illatos fehér tejfel. — Téglát! S a szép, csokoládéforma téglákat mind odakészítette a keze ügyébe. Ingujjban dolgozott. Csillogott rajta a verejték, akár a gyöngy a vízmértékben. Nagyokat emelt a fándlival, de csodálatosképpen nem érezte a fáradságot. Nagy boldogsággal egyengette a jószagú habarcsot. A szellős hézagok mohón itták magukba a nedvességet. A téglák kényelmesen, engedelmesen helyezkedtek el a frissen vetett fehér vánkosban. lem, sem pedig a világ zsongó élete. Özvegy anyjára tavaly nyáron húzták rá a földet, s azóta még jobban ráillik a neve: Gyapjas. Mindig bozontos volt. Haja hónapokon át nem látta az ollót, s a ruha is úgy állt rajta, mintha villával hajították volna rá. Frizurája pedig mint a tavalyi koson a tavalyelőtti gyapjú. Egyszer valaki tréfásan gyapjasnak szólította, s azóta rajta maradt. Az építkezésen mindenki igy hívta, sőt még a mesterek is így szólították. Gyapjas ezt is megszokta, mint az eddigi életet. Annus néni szavaira morgott valami köszönés félét, s máris indult vissza az állásra. Már két éve dolgozott az építővállalatnál, de eddig szerencsésen megúszta. Ma reggel valahogy elbámészkodott s a talicska nyele alaposan odanyomta egyik kezét a falhoz. Bizony „lement róla a zománc“, s hiába kötözték be, még sokáig érezte, hogy vérzik. Az egész pólya piros lett. Az idő már dél felé járt, amikor elhatározta, hogy megigazítja a kötést. Nagy üggyel. Az ebédidő felét is ezzel piszmogta el. Levesét gondolkodva, étvágytalanul kanalazta. Egyedül a hosszú asztal végén Mások csoportba verődve tréfálkoztak ebéd után friss, habzó sör mellett, a fiatalabbak a lányok körül legyeskedtek, de ő csak ült, ült magának, akár egy beteg, kivénült varjú. Ilyenkor is megtörtént, hogy gyorsan felkapta a fejét, mert úgy vélte, valahol elkiáltották: — Maltert! Ennyi volt, amit hónapok óta kapott másoktól. Igaz, hogy ö sem adott többet, csak végtelen szorgalmát. A délután sehogysem akart elfogyni, fájt a keze s így sokkal fáradtabbnak érezte magát a szokottnál s valami különös érzés nehezedett a lelkére. Sokáig nézte, figyelte a kőművesek fürge ujjait, a katonásan sorakozó téglákat, a mészpettyes inasokat, kézbe vette a függőt, megcsodálta az eleven kis darut, s úgy érezte, most fedezte fel maga körül az embereket is. Már a legfelső emeletet rakták. Iskolát építettek egy naformásak azok a téglák, akár a csokoládé. Némelyik különösen szép, és különösen síma. Ezeket óvatosan felrakta. Egy alkalmas pillanatban szemügyre vette a vízmértéket is. Milyen érdekes, — gondolta —, milyen fürgén táncol benne valami, akár a gyöngyszem a selyemfonálon. Ide, oda. Jobbra, balra. Igaz, a múltkor mondta neki Sajó Pista, hogy egy kis levegő van beleszorítva, s ez mozog ott olyan elevenen, — de hogy miért mozog, azt máig sem merte megkérdezni. Az nem fért a fejébe, hogyha levegő van benne, akkor miért nevezik vízmértéknek? Hisz nem a vizet mérik vele! — Maltert! Lehajolt, s már vitte is. A kőművesek kezenyomán pedig rohamosan nőtt, emelkedett az utolsó emelet. Másnap is folytatta a formásabb téglák kiválogatását. Szerencsére senki sem vette észre. Félt, hogy meggyanúsítják, vagy kinevetik érte. Pedig igazán nem voltak gonosz tervei. Eljött a szombat. Délután munkaszünet. Csend ölelte kö— Bontsuk le, — javasolta Gál Józsi. — Dehogyis bontjuk! Nem ettünk bolondgombát! Bevakoljuk, és kész! E párbeszéd alatt Gyapjas úgy reszketett, akár a habarcs a mozgó talicskában. A fiúk aztán a vasárnap kihagyott tizenegyesről kezdtek viharos vitába, s befejezésül elkiáltották a jelszót: — Maltert! Telt múlt az idő, s szeptember végére elkészült az új iskola. Az őszi napsütésben kivirágzott falai között a gyere-: kék vidám zsivaja, boldog kacagása. A megnyitón ünnepélyesen emlékeztek azokról a munkásokról, tervezőkről, akiknek szorgalma nyomán a régi vágy igaz valósággá váíött. Az ünnepélyre sokan eljöttek: szülők és iskolabarátok, hivatalos és kíváncsi emberek. Néhányan az egykori építők közül is ott szorongtak a zsúfolt teremben. Gyapjas is ott álldogált az egyik sarokban. Ünneplő ruha volt rajta. Arcán, haján szintén meglátszott a borbély U