A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-02-04 / 5. szám

TOLNAI GÁBOR Kuba tanul z elmúlt év nyarán csak­nem másfél hónapot töltöttem Kubában. Szállodámban — egy amerikai típusú, huszonöt eme­letes felhőkarcolóban — már megérkezésen napján igen sok fiatalra figyeltem fel. Kivétel nélkül leányok: fehérek, feke­ték és mulattok vegyesen. Fe­gyelmezettek, s mégis árad be­lőlük a jókedv, a vidámság. A szálloda alsó emeltein laknak, azokban a szobákban, amelye­ket különböző tanfolyamokon résztvevő vidékiek részére tar­tanak fenn. Háromezren van­nak most itt: 18—20 körüli írástudatlan parasztlányok. Há­romezren az akkor még 1 200 000 kubai analfabéta közül. Havannában ábécé t tanulnak, számtant, a szabás-varrás is­mereteit és politikai műveltsé­get sajátítanak el. A felfelé száguldó hatalmas szállodai liftben megkérdezem az egyik lánytól: — Mit tanultok Havannában? A lány ragyogó szemekkel válaszol: — Forradalmi iskolába já­runk! Este a leányok, amikor ta­nulmányaikat befejezik, vissza­térnek a falvakba, a termelő­­szövetkezetekbe, az állami gaz­daságokba: oda, ahol korábban éltek. Dolgoznak ottani munka­körökben; fokozzák a nép ön­tudatát, tovább adják mindazt, a tudást, amit a fővárosban megszereztek. Kubából való hazatérésem előtt, alkalmam volt beszélget­ni Armando Hart oktatásügyi miniszterrel. Többek között megkérdeztem tőle: — miben látja az írástudatlanság elleni kubai harc politikai jelentősé­gét? Több mint 1 000 000 embert — mondotta a miniszter — egy esztendő alatt iskolai módsze­rekkel nem lehet megtanítani írni-olvasni. Mozgalmunk úgy válhatott eredményes mozga­lommá, hogy az oktatók és az írástudatlan tanulók megértet­ték az ügy politikai jelentősé­gét. Az írástudatlanság elleni küzdelmünk lehetővé tette, hogy művelődésügyünk közvet­len kapcsolatba kerüljön a nép­pel. Mi megtanítjuk a népet ír­ni-olvasni, s ugyanakkor hatá­rozott politikai irányt is adunk az írás-olvasásba bevezetett tö­megeknek. Mozgalmunk során — foly­tatta tovább Armando Hart — 300 000 ember végez oktató munkát. Közöttük másokon kí­vül harmincezer az üzemi mun­kás, akik közvetlenül a terme­lésből mentek írás-olvasást taní­tani. 100 000 oktató egészen fiatal, iskolás leány és fiú. Az oktatók sorában találunk negy­venezer hivatásos tanítót is. A nevelés esztendeiének, az anal­fabetizmus elleni harc évének óriási jelentősége, hogy tanítók és tanuló'.: közel kerülnek egy­máshoz, értelmiségiek és két­kezi dolgozók között ideológiai azonosulás jön létre; a munká­ban részt vevő tanítók és tanu­lók egyként magukévá teszik a munkásosztály ideológiáját. Kuba felszabadulásának har­madik évfordulójára megszűnt ebben az országban az írástu­datlanság. Az egyéves alapve­tő oktatási tervet teljesítették. S az írástudatlanság megszű­nésével nőtt a tömegek forra­dalmi öntudata: sok-sok száz­ezerrel szoporodott azoknak a száma, akik nemcsak érzik, ha­nem tudják is: mit jelent sza­bad embernek lenni és készek a politikai és a fegyveres harc­ra egyaránt szabad hazájuk fej­lődése és védelme érdekében. 'ySSSSS////SSS/SSS,r/SSS///SS//SS/SSS/S/VSfSSSS/SS//S///SSSSS//SSS/SSSS/yS/SSSSffSS/SS/S/S/SSSSSS//S/SS/SfS/SSf/SS/''SSS/S/SfS//SS/SS//S/SS/SSSSSSS/SS/S/SS//S/S/SS/SSSSSf/SSSSSSfSS/ FRANZ FÜHMANN Találkozás (Folytatás a 9. oldalról) bársonyos ’ lapos csillagokkal. Az égre lobogtak a zászlók: kék volt az ég, átmetszön kék, s akkor egy fiú sietett el mellettem. Tizenhárom éves lehetett, még gyerek, rövid fekete nadrág volt rajta és fehér ing, fekete-fehér-piros szalaggal, rajta a szögben megtörő rúna; barátsá­gos, okos volt az arca, szeme tiszta, s egy trombitát vitt, fehér, gyalogsági trombitát, fekete zászlócskával, és dobverővel verte ki az egerlandi induló ritmusát: taa-ta­­tata-tatata... Néztem a gyermeket, s gondolatban odamentem hozzá rövid fe­kete nadrágban, fehér ingben, oldalamon a gyalogsági trombitával. Néztem a fiút, a karjánál fogva ki akartam szakítani eb­ből a áradatból, de az ár előretaszított bennünket, odasodort egy tribünhöz, s ott megláttam a gyermekeket. Az emelvény lábánál állottak, három­évesek, négyévesek, ötévesek, gondosan párba állítva, egy kislány, egy fiúcska, el­fogultan fogták egymás kezét, jelmez volt rajtuk, s ezek a jelmezek halottak voltak. Már nemlétező népcsoportok viseletéi, s a gyermekek tanácstalanul álltak ezekben a ruhákban; úgy bújnak meg a holt nép­viseletben, mint kalitkában, felcifrázva, közszemlére kállítva, a filmezőgépek és mikrofónak forgatagában. Ez az ő hazájuk népviselete, mondták a fiatal vesztfáliaíak­­nak, bajoroknak, hessenieknek, morvák­nak, württembergieknek és berlinieknek ; hazájukban ez a népviselet, s nekik büsz­kén kell ezt hordaniuk — mondták nekik, s most itt állnak tanácstalan arccal a kicsi gyerekek, fejükön főkötővel, kezük­ben felpántlikázott gereblye: babák egy iszonyatos játékban. Tanácstalanul álltak és nézelődtek, s jelmezük halott volt, s akkor vettem észre, hogy itt ezen a téren minden ha­lott: halott viseletek, halott zászlók, ha­lott vidékek, halott griffek, halott héják, halott rúnák, halott keresztek. Csak a halott múlt árnyparádéja az, ami él. Trom­biták, sípok, dobok; egy fekete nadrágba, fehér ingbe öltözött karszalagos, rúnás tizenötéves fiú előrelépett, és beszélt, kép­mutató rajongás tette hamissá hangját, amint egy halotti nyelven beszélt, s a múlt feltámadt. Sípok, trombiták; kiabá­lás ; magas, széles vállú, fekete csizma­nadrágba és fehér ingbe bújt férfi ne­vetve vonszol át az utcán szakállánál fogva egy öreg rabbit. Sípok, trombiták: egy cseh rendőrt húznak előre, s lelökik a tér köveire: „Ez a disznó németeket tartóztatott le, tiszt úr“, s a tiszt fekete sapkáján halálfej van, a népek egymás mellett élése megszűnt, süvölt az eger­landi induló, páncélosok gördülnek a prágai vár alá, s Lidice fellobog és össze­omlik. Sípok, trombiták, halkulnak, egy­re halkulnak, szétfoszlik a sípok és trom­biták hangja: az egerlandi induló elhall­gat, az újjongás elhal, mi pincékben gub­basztunk, s minden pincében ott lesel: kedik a szörnyű kérdés, milyen lesz az a bosszú, amelynek jönnie kell, mert az mindnyájunk előtt világos volt, hogy a bosszúnak be kell következnie. Megkíséreltünk másokat kiirtani: most mások fognak minket kiirtani. Szemet szemért, fogat fogért! Elreteszelik a pin­céket, minket hagynak itt megdögleni, gondoltuk, vagy talán irgalmasak lesznek, falhoz állítanak, s halomra lőnek, vagy talán megtörténik a nem is remélhető: meg­kegyelmeznek életünknek, áttelepítenek bennünket valamelyik Szachalin-szigetre, valami ólombányába vagy valahová a tundrában: s aztán eljött a fegyverletétel napja, ők bekopogtak az ajtón, s azt mondták: szedjétek össze holmitokat, s menjetek át a határon országotokba, menjetek Németországba, mondták, s ta­nuljatok meg jő szomszédok lenni, s egyik még hozzátette: Sok szerencsét, összecso­magoltuk hát motyőnkat, s átmentünk a határon, Németország egyik részébe és Németország másik részébe, ami akkori­ban még egy volt, s mégis megoszlott, s az egyik Németországban darabka föl­det, lakást és becsületes munkát adtak a bevándorlóknak, a másikban halott népvise­letbe öltöztették gyermekeinket, s gyilkos reményekkel táplálták őket. Felriadtam. Elhallgattak a sípok és trombiták, elhall­gattak a halotti beszéd félelmetes szavai; csend volt a téren, s az emelvényen ott állt L. báró. Alig változott, csak haja és barkója szürkült meg; keskeny keretnél­küli szemüvegén arany kengyel, szivaro­zott, és tavasziasan öltözött, kedélyes fér­fiak csoportjával csevegett. Valami viccet mondhatott, mert a körülötte állók nevet­tek, az egyik kacagva rázta meg fejét és mondott valamit, mire ismét nevettek, és nevetett a báró is, míg ő nevetett, egy termetes, kopasz férfi bejelentette, hogy most Langenau báró fog beszélni. Helyeslő zúgás kelt; a báró eldobta szivarját, s az egyik úrnak még gyorsan odavetett valami szellemességet, majd a szószékre lépett, s beszélni kezdett. Nem hallottam, mit mondott; még min­dig megkövültén álltam a viszontlátásnak ettől a borzalmasan groteszk pillanatától. Mintha az idő megálló» volna, 1938-ban voltunk, és mégsem: holt idő, halott és hulláméregtől szürke 1 Kényszerítettem magam, hogy a szónokra figyeljek; sza­badságról beszélt, s én földbirtokait, er­dőségeit láttam, amelyek már nem voltak az övéi; önrendelkezésről beszélt, s én túszokat láttam a vesztőhelyen; beszélt a hazához való jogról, s én láttam, mint emeli botját egy lengyelre az Északi-ten­ger partján. Körül csendesen morajlott az embertömeg, s a kék égen lengtek a zász­lók griffjeikkel, keresztjeikkel és harsaik­kal, s a gyermekek ott álltak nehéz ru­háikban, fáradtan az emelvény lábánál: tarka virágok, máris hervadó virágoki Néztem őket, s megremegtetett a harag ezek ellen az urak ellen, akik meggondo­latlanul méreggel itatják át a gyerme­kek lelkét; álltam az emelvény előtt, és remegtem a gyűlölettől, s a szónok emelt hangon beszélt tovább; eddig a , német sorsot siratta panaszosan, most azonban felemelte hangját és fenyegetett: „A ml követelésünk jogos és méltányos!“ — kiáltotta ... „Gyilkos, mindenkinek meg kell mon­dani, hogy gyilkos!“ — gondoltam, s egy pillanatig úgy éreztem, az emelvényre kell ugranom és kikiáltanom, hogy gyilkos! A térről taps hallatszott, vad hullám: ar­ra gondoltam, visszamegyek, felmegyek az emelvényre, és abban a pillanatban meg­jelent szemem előtt az ország, az én or­szágom, amely sosem volt hazám, s sza­ladni kezdtem az utcán lefelé, a villamos­­megállóhoz, hogy visszautazzam abba a Berlinbe, ahol nem járkálnak szabadon a gyilkosok. FEJÉR GIZELLA fordítása 14

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents