A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-23 / 30. szám
ORDODY KATALIN: Beléptem a csarnokba, hogy megkeressem azt a fiatalembert, akit egyik mester ismerősöm a figyelembe ajánlott: — Menjen csak, s beszélgessen el Béber Alival, nem lesz elveszett idő, amit vele eltölt. Szavainak egy biztató kacsintással s azzal adott hangsúlyt, hogy bajszának lelógó végét beharapta. Kétségtelenül felkeltette érdeklődésemet. Béber Ali iránt, de korántsem értettem meg Kozma bácsi arcjátékának valódi jelentőségét. Béber Aladárt keresem — szólítottam meg a mestert. — Itt dolgozik a motorszerelőben, de nem látom a helyén — nézett körül, majd megragadta a karomat. — A csarnok másik végében, az ott Béber. Aki az acélhuzalokat cipeli. Tessék csak utána menni. Időmegtakarítás céljából légvonalában tartottam feléje, Utamban ezer vaskacat, gerendák, olajos kannák, hulladékhegyek akadályoztak. Szerencsémre Béber Ali megállt valakivel egy kis tereferére, és én már csaknem hallótávolra közelítettem meg, mikor újból tovább indult. A magas, keskenycsípőjű, szélesvállú fiatalember bámulatos könynyedséggel viselte a lépései ritmusára hajladozó huzalok terhét. — Halló, — próbáltam megállítani, mert a köztünk lévő távolság — nagyobb terepismerete és hosszú lábai folytán— ismét növekedőben volt. Hátra pillantott, megállt, bevárta míg mellé érek. Arckifejezése nem volt éppen barátságos. — Riportot írok, s szeretném, ha válaszolna néhány kérdésemre, vagy pedig elmondaná azt, amit a nyilvánosság számára érdekesnek tart. Szemében furcsa mosoly villant meg, vésztjósló mosoly, ma sem találok rá megfelelőbb kifejezést. — Kérem — mondta s egyidejűleg utőlérhetetlen gráciával lerázta válláról terhét, ami éktelen csörömpöléssel hullott közénk a földre, fél centi távolságban állapodva meg cipőm orrától. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér, de erényeim közé tartozik, hogy a váratlanul rám szakadó kellemetlenségek közben is ura igyekszem maradni a helyzetnek. — Gratulálok — mosolyogtam még kissé sápadtam —, A fenegyerek ezt ilyen hajszálpontossággal kevesen tudnák maga után csinálni. Ügy éreztem, mintha méltányolta volna magatartásomat. Egy : egy, állapítottam meg elégedetten. — Tessék utánam jönni oda — mutatott a bizonytalan távolba kezével —, ott majd leülhetünk s nyugodtabban lehet beszélni. Követtem, bár közel-távol nem tudtam felfedezni sem széket, sem pad félét Annál jobban kellett az orrom elé néznem, mert mintha akadálymat lehetőleg megőrizve felkaptattam a hegytetőre s leültem melléje. Ez a huligán azért sem fog nevetségessé tenni. Dühös lettem Kozmára is. Mi az ördög jutott eszébe, hogy. . . — Tessék, kérdezzen — s arcán meghatározhatatlan gúnymosoly futott át —, csak akadjon újság, ami a válaszaimat leközli. — Bízza rám — feleltem röviden, s minden csöpp kedvem elment a beszélgetéstől. — Mióta dolgozik? — Harmadik éve, amióta viszversenyt akart volna futatni velem. Végre egy gerendán való egyensúlyozás után megállapodtunk mintegy másfél méter magasnak tetsző vaslemezhalom lábánál, amelynek tetején deszkaszál feküdt. Béber egy lendületes ugrással a labilis alkotmány tetejére jutott és helyet foglalt a deszkán, miközben biztatóan nézett a völgybe, és helyet mutatott maga mellett. Felnéztem rá és kezdtem megérteni Kozma kaján bajuszharapdálásának jelentőségét. Nem adom meg magam, támadt fel bennem a dac, és méltóságo-Weiner-Kráí Imre rajza szautasítottak az envetemen. Ezt olyan közömbös tárgyilagossággal mondta, hogy nyomban megéreztem mögötte az elkeseredést. — Nem tudott irodai munkát találni ? — Nem is érdekel. Engem a gépek érdekelnek, érti? Kicsi koromtól fogva. Amióta az eszemet tudom. Gépészmérnök szerettem volna lenni. Dehát az apám intéző volt... s ez a tény aztán alapjában véve alkalmatlanná tett engem a gépészmérnöki oklevélre, ez ugye maga előtt is egészen természetes? Rám nézett, s mivel nem feleltem, folytatta. — Itt legalább gépek között vagyok. Persze ez mégis egészen más... Dehát végül is: kitüntetés számomra, hogy melps lehetek. — Képtelen arra, hogy irónia nélkül beszéljen? — Ez a finomabb modorom. Különben csak goromba tudnék lenni. — Születési hiba? — Mimikri. Az állatok is alkalmazkodnak a környezetükhöz önvédelemből. — Nem igaz, hogy a munkások gorombák. Ismerem őket, barátaim vannak köztük. — Ez még nem zárja ki azt, amit mondtam — vont vállat. — Már nekem is vannak köztük barátaim. De látta volna csak, mit kellett kiállnom néhány apró, belém idegződött szokás miatt, ami tőlük idegen volt. De nem olyan fából faragtak, hogy sírva fakadjak, mint egy szűzlány, ha. .. Most már nem mernek kukoricázni velem. — És... ha olyan nagyon szeretett volna gépészmérnök lenni, nem próbálkozott azóta — tereltem más irányba a beszélgetést. — Dehogynem, tavaly — vágott a szavamba —, de az üzem nem ajánlott. — Talán még rövid ideje volt itt, talán még nem mutatta meg, hogy megérdemli. — Minden szava külön malaszt. De nem törtetek nyelvem lógatva érdemek után. — Maga szereti eltúlozni a dolgokat. Ne vegye rossznéven, az az érzésem, hogy a „mimikrit” is túlozza. És bohóckodik. Cigányos arcán a sűrű fekete szemöldök megrándult, mintha érzékeny pontjára tapintottam volna. — Bohócnak lenni kevésbé megálázó, mint talpnyalónak, vagy törtetőnek — mondta csöndesen, ezúttal minden harciasság nélkül. — Ami a keresetét illeti... — Ö, abban nincs hiba, különösen mióta a szakmát kitanultam. Inkább van kétezer fölött, mint alatt. Meg aztán az újításokkal is szépen lehet keresni. Három újításom volt tavaly. Kettő nagyobb összeget hozott, igaz, hogy az n--'rnnek több mint hetvenezer korona megtakarítást jelent évente. Papíron kaptam, hogy az osztályon a tavalyi évben én voltam a legsikeresebb újító. Ez kellemesen lepett meg. Vajon őt is nagyon meglepnée, ha megmondanám neki, 10