A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-10-29 / 44. szám
— Oda nézzen! Északi irányba tekintettem. A horizontról halvány fiistoszlop emelkedett egyre magasabbra, míg csak el nem érte a zenitet. Színe tejfehérből először világoskékre, majd világoszöldre változott. Mikor elérte a látóhatár tetőpontját, rózsaszínűvé Jett, és a fák ágaihoz hasonlóan széles fénynyalábok ágaztak ki belőle. A horizont tőié a szivárvány minden színében tündöklő finom, átlátszó fényfüggöny emelkedett. A sarki éj csodás szépségű varázslata volt ez. Az égbolton felcsendült a színek néma szimfóniája. A színek úgy váltakoztak, miként a zenekar szólói; először egy erős akkordban rezonáltak, majd ismét elhalkultak, hogy az alig hallható árnyalatok pianisszimójában oldódjanak fel. — Milyen gyönyörű Is a világ? — jegyezte meg kissé szomorúan Nóra. Váratlanul megfogtam szőrmekesztyűbe bújtatott kezét. Nóra meg se moccant, úgy tett, mintha észre sem vette volna. Tovább nézte az előttünk elterülő pompás panorámát. A fehér hó visszaverte az égi fényt, és szüntelenül változtatta színét. — Egyszer kéken, másszor rózsaszínben tiindöklött. Olyan gyönyörűség volt ez, mely az embernek haláláig megmarad emlékezetében. 'Sehol egy élőlény . . . Mintha egy más, fantasztikus világba költöztünk volna. Ott, a hegygerinc mögött, délnyugaton és délkeleten, emberi hangyaboly nyüzsgött. — Miss Engelbrecht, beszélt már édesapjával? — törtem meg a csendet. Nóra mintha a csillagokon túli magasságokból huppanl volna vissza a földre. — Igen, beszéltem vele — felelte lehajtott fővel. — És hogy végződött a beszélgetésük? Fáradtan felemelte a fejét. — Hogy végződött a beszélgetésünk? — kérdezte, mint aki nem hallotta jól kérdésemet. — Apám homlokon csókolt, úgy, mint kislány koromban, amikor este aludni tértem, és azt mondta: — Aludj nyugodtan, kislányom! És én visszatértem szobámba. Apám! Az én kedves jó apám, aki mellől soha, egyetlen napra sem mozdultam el, mintha most eltávozott volna mellőlem, mintha most egyszeriben idegenné vált volna számomra; idegenné, kifürkészhetetlenné és talán ... kegyetlenné .. . Mar nem tudok úgy hinni benne, mint azelőtt. Ismét elhallgattunk. És a sarki fény égi himnusza egyre erősbödött; terjedt, akár egy hatalmas fénybrgona pompás korálja, hidegen és halkan, csodásán és távol mindattól, ami bennünket gyötört... Unalmas, egyhangú napok következtek. Ugyanúgy dolgoztunk Nórával a laboratóriumban, mint azelőtt, de a lány mintha elvesztette volna régi munkakedvét. Valaha nagyon örült, ha elnyerhette apja dicséretét. Most csak gépiesen dolgozott, akár egy darab kenyérért gürcölő rabszolga. Nagyon szenvedett. Elhervadt arcának gyönyörű bíbora, szeme beesett, lesoványodott. Hovatovább egyre idegesebb lett. Az edényeket kiejtette kezéből, gyakran tévedett. Engelbrecht professzort nagyon ritkán láttam, de amint észrevettem, ő is megváltozott. Valahogy mintha megöregedett volna, arca állandóan gondterhelt volt. Este a munkánk után Nórával balkonunkra jártunk, hogy gyönyörködjünk a fenséges északi fényben, levegővitaminokat szívjunk magunkba, és főként azért, hogy háborítatlanul beszélgethessünk. Nóra bánatában nagyon elhagyottnak érezte magát, én voltam az egyedüli ember, kinek társaságában némi erkölcsi támaszra talált. Már néhány napja nem dühöngött szélvihar a kráter fölött. Szokatlan csönd volt. — Mr. Bailley nyilván elhatározta, hogy kissé pihenni hagyja a levegőt — jegyeztem meg egyszer tréfásan. — Igen, de ennek mi nemigen örülhetünk — felelte Nóra. — A levegő sűrítésének egy új módszerére térünk őt. Télen a szél egész hófelhőket hozott magával. Ez meglehetőser. megnehezítette munkánkat. A ventillátorból eltávolított hó túlságosan sok helyet foglalt el, és ezen kívül az eltakarítása is eléggé körülményes volt. Látja, ott azt a hegyet? Mesterségesen készült. Nem bír a nyár folyamán elolvadni. Egy év múlva egész Mont Blanc lenne itt. Apám mozgósította a kémia és az elektromosság' minden erejét és segítségükkel a_ levegő beszívásának és felbontásának új módjára jött rá. Sajnos, a levegő feldolgozásának folyamata ezzel jelentősen meggyorsult. És a föld mihamar fuldokolni fog, mint az asztmás beteg. — Nóra, jöjjön, szökjünk meg innen! — javasoltam váratlanul. A lány jelentőségteljesen rám nézett. — Kézen fogjuk egymást és leugrunk a balkonról? — kérdezte tréfásan. Ügy festett a dolog, mintha kacérkodni akarna velem. Azonban még mielőtt válaszolhattam volna, ugyanabban a hangnemben folytatta: — Lehet, semmi bajunk sem történne. Lebukfenceznénk a lejtőn és a puha hóba merülnénk. És aztán arrafelé mennénk . .. — Figyelmesen követtem az utat, melyet mutatott. Innen valóban meg lehetne szökni. Itt nincs légelsZívó-csatorna. A kanyargós szurdok megvédhet a szélvihar elől, ha azt a.szelek istene, Bailley feltámasztaná. — Ne tréfáljon, Nóra. Ez valóban kitűnő út a szökésre — állapítottam meg. — bár kissé magasan vagyunk ... Ha azonban magában fél megszökni... Nóra szemében a félelemhez hasonló tanácstalanság villant. — És engem itthagyna egyedül? Nem, nem engedem el magát... — Mr. Bailley őfőméltósága parancsának értelmében? — Nem engedem — folytatta Nóra. — Először is elfoghatják és azután máF-jiem segíthet magán a legjobb védőügyvéd sem. Különben is, nem alkalmas ilyen nehéz útra. Áldozata hiábavaló volna. Ilyen útnak csak olyan ember vághat neki, aki ebben az elhagyott pusztában született; esetleg egy Nyikolához hasonló jakut... Tulajdonképpen miért ne küldhetnénk ei őt? Bizonyára teljesítené a rábízott feladatot. Mi hamarosan a pusztító golyók áldozatai lennénk. És hősökként pusztulnánk el — felelte keserű iróniával. — Ha esetleg mégis sikerülne e hősi halált elkerülnünk, hadseregünket azonnal figyelmeztetnénk a veszélyre. Lehet, hogy a körülzárt mr. Bailley megadná magát, ha látná, hogy harca reménytelen— igyekeztem szépíteni reménytelen kilátásunkon. — Az ön terve nem rossz. Hajlandó lennék vállalkozni az útra, de igaza van — Nyikola jobban teljesíti ezt a feladatot. És beleegyezik majd Nyikola? — Nyikola? Maga még ismeri őt! Nagyszerű ember. Már annyiszor nézett ferkasszemet a halállá!, hogy tervünk se meg nem ijeszti, se meg nem lepi. Mindjárt jobban éreztem magam Nóra kedélye szintén láthatóan megjavult. Helyzetünk már nem látszott olyan kilátástalannak. Most már legalább volt egy konkrét terünk. Latolgatni kezdtük minden oldalról, és ez némiképp elterelte Nóra sötét gondolatait. Amikor szobánkban találkoztam Nyikolával, magamhoz intettem és halkan odasúgtam neki: — Nyikola, megtaláltam a szabadulás útját! El tudsz jutni Verhojanszkba ? Szerzek neked meleg ruhát, revolvert, egy csomag kétszerstiltet meg szárított húst. — És te? kérdezte ugyanolyan halkan Nyikola. • — Kelten egyszerre nem szökhetünk meg. így könnyebben elfoghatnának bennünket. Azonban ha te nem jutsz el. útnak indulok én. Különben ha nem akarsz menni... — Miárt ne menni. Ér. vagvok szomorú itt. Én minek Verhojanszkba? — Egy levelet küldök oda. Akkor hát elmész? — El — felelte határozottan Nyikola. — Nem kényszerítlek, előbb jól gondold meg a dolgot, Nyikola. Mert, ha most elcsípnek, már nem úszód meg épp bőrrel a dolgot. Megölhetnek. — A medve ölni, az ember is ölni — fejtette ki fatalista nézetét Nyikola. — És mikor induljak? Azonnal? — Nem. várunk még agy kicsit. Mindent jól át kell gondolnunk és meg kell tennünk a szükséges előkészületeket. És majd azután — rövidesen felkel a Nap. A tél már a vége felé jár. (Folytatjuk./ u
