A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-10-22 / 43. szám

„Rendezni végre közös dolgainkat“ Hosszadalmas lenne, ha én most a kez­det-kezdetétől végigmennék a csehszlo­vák-magyar irodalmi kapcsolatokon, ez nem is a feladatom, szakmájukat ki­tűnően értő kutatók szorgoskodnak ekö­rül és értek el kitűnő eredményeket. Tudjuk például, hogy mindkét irodalom­nak a haladást, a megújulást, a forra­dalmat szolgáló mesterei lettek leginkább ismertté, találták követőkre a másik iro­dalomban Már a Habsburg-abszolutiamus korában népszerűsítették haladó cseh írástudók, tudósok a forradalmi magyar irodalmat. Petőfi nevével, költészetével, eszméivel indult harcba a sz'áz évvel ezelőtt Prá­gában alakult Máj (Májúé) nevű iro­dalmi csoport is. Később — sajnos — jelentősen csök­kent ez az irodalmi kapcsolat. Még szá­zadunk elején népeink kultúrájának ki­sugárzása elég erős, az itt is, ott is új irodalmi törekvések kölcsönhatása -ör­vendetesen mély és hasznos. De az első világháború után uralkodó osztályok ká­ros, ostoba, népellenes, soviniszta poli­tikája gátat próbált emelni a csehszlo­vák és a magyar állam népeinek kul­turális közeledése elé. Ne vegyék szerénytelenségnek, ha egy kis kitéréssel most magamról beszélek. A húszas évek végén, amikor politikai emigrációmból visszatértem Magyaror­szágra, úgy éreztem, hogy mint írónak legfontosabb kötelességem — a politi­kai hibák, a gazdasági egymásrautalt­ság felismerésének hangoztatásán kívül — a kulturális együttműködést csekély erőmmel előmozdítani. Meg kell ismer­tetni a magyar irodalmat a szomszéd népekkel és tolmácsolni kell a környező népek irodalmát magyarul. Valahogy így fogalmaztam meg fel­adatomat úgy három évtizeddel ezelőtt. De a legdicséretesebb szándék is keve­set ér, ha nem váltja valóra megfelelő tett. És ha valamit tettem is, ha ennek az akkoriban olyan nehéz és hálátlan munkának volt valamelyes sikere — ak­kor ezt elsősorban e területen nem se­gítőmnek, de tanítómnak és mesterem­nek, a népeink közötti közeledés, ba­rátság áldozatkész apostolának, Straka Atrtonnak köszönhetem. Nem tudom, hányán emlékszenek itt rá és hányán odaát, hazámban. Lelkes út­törő volt, szívós és fáradhatatlan és mint a nagy feladatokra vállalkozó férfiak, soha, semmiféle akadálytól meg nem ret­tenő. Szíve sugallatát, értelme parancsát követte mindig, meggyőződését soha fel nem adta. Szülei papnak adták, de az első világháború után, mihelyt alkalma volt rá, nemcsak a papi rendből lépett ki, de az egyházat is otthagyta, csatla­kozott a munkásmozgalomhoz. A kül­ügyminisztériumba került, majd néhány év múlva a budapesti csehszlovák kö­vetség sajtóattaséja lett. Itt kezdte el hrrcát, s persze hogy a soviniszta uszí­tok mindkét oldalon fenekedíek rá. Meg se kísérlem elmondani, milyen nehéz feladat volt az 1920-as 1930-as években csehszlovák sajtóattasénak lenni a Horthy-féle fasizmus fővárosában. Még csak vázolni se próbálom, hogy mennyi támadás, cselvetés, gyanakvás és rágal­mazás nehezítette Straka munkáját. Kü­lönösen azért és akkor erősödött ellene a pergőtűz, amikor kiderült, hogy ez a csendes hős tudja, mit akar, komolyan veszi feladatát, missziót vállalt magára! Aki magyar író, újságíró, a szellem em­bere bármilyen kapcsolatot tartott Stra­­kával, azt hazaárulónak, cseh-bérencnek kiáltották ki a feudális fajmagyar poli­tika dühödt védelmezői. De minden rá­galom és üldözés ellenére egyre több magyar író, művész barátkozott meg Strakával és rajta keresztül a népek közötti barátság gondolatával. Egyre töb­ben látogattak el Csehszlovákiába, hogy megismerjék az országot, amelyet Hitler és szövetségesei a „szovjet, a vörös légi­­flottila anyahajójá“-nak „rágalmazták“. Hetenként, tucatnyi, nagyobbrészt fiatal és elsősorban haladó író beszélgetett, vitázott Straka Tóni lakásán, a rend­szeressé vált összejöveteleken. Hány tisztességes, okos terv született itt akko­riban, hány gondolatot tisztáztunk, hány félreértést toltunk félre! És — legna­gyobb részt a Tóni által készített nyers­­fordítás nyomán — a legkülömb cseh és szlovák költők verseit ültették át ma­gyarra. Előbb a baloldali folyóiratokban jelentek meg ezek a tolmácsolások, ké­sőbb már 1936-ban a budapesti „Renais­­sance“-nál Straka szerkesztésében napvi­lágot lát a cseh és szlovák költők an­tológiája, Az akkori haladó fiatal költők élgárdája végezte a fordítást, a többiek között: Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Kom­­lós Aladár és nagy proletár költőnk, Jó­zsef Attila. Körülbelül ugyanebben az időben meg­jelentek az első magyar Karel Capek kötetek. A fordítók közül kettő, Donner Pál. a prágai rádió magyar lektora és Straka a nácik áldozata lett, a harma­dik — jómagán — megúszta a mauthau­­seni haláltábort. Strakával közösen Capek tündérien játékos „Dásenká“-ját ültettük át magyarra. Ugyancsak a mi munkánk Ivan Olbracht megrázó, realista regényé­nek, a „Suhaj, a betyárénak első ma­gyar fordítása. Nem volt kis dolog, nem egyszerűen csak művészi feladat teljesí­tése volt Horthy országlása, Gömbös mi­niszterelnöksége idején, ha egy magyar író lefordított oly művet, amelynek szer­zője cseh és kommunista volt. És amely­ben a kizsákmányolt ukrán parasztok oldalára állt az író a magyar csendőrök ellenében. Ugyancsak közös munkánk eredménye volt Frantigek Halas „Anyó­kák“ című gyengéd, finom szépségű nagy poémájának magyar fordítása. Nyilván nem volna helyes, ha tovább részletezném és sorolnám, hogy milyen kisebb-nagyobb további sikereink voltak, de hogy jő munkát végeztünk, azt a so­viniszták felháborodása, a különböző tá­madások — határon innen és határon túl — bizonyították leginkább. Tudtuk, hogy egy hidat a szakadék fölött leg­jobban úgy lehet építeni, ha mindkét par­ton serényen hozzálátnak a munkához. Éppen ezért törekedtünk arra, hogy ne csak cseh írók műveit ültessék át ma­gyarra, hanem hogy magyar mesterek is megszólaljanak cseh nyelven. Itt is Straka végzett derekas munkát. Lefordította nagy realistánk, Móricz Zsigmond „Légy jő mindhalálig“ kötetét. A „Búd dobrtf az do smrti“ megjelenésével egy időben a prágai rádió előadta Madách „Tragédiá­ját“. Nagy dolgok voltak ezek akkoriban, büszkék voltunk sikereinkre és vertük a vasat, folytatni akartuk munkánkat. Strakát akkor már Budapestről Prágába helyezték, a külügyminisztériumba ke­rült, de ott sem feledkezett meg eszmé­nyeiről. Agitációja eredményekép a cseh kiadók egész sor magyar író, Móra, Ba­bits, Kosztolányi, fordítását vették tervbe, Magyarországon pedig szintén lassan engedett a fagy: cseh klasszikusok és fiatal szerzők kiadására készültek. Stra­­ka József Attilával jan Kohout merész témájú „Júniusi felhő“-jét kezdte fordí­tani. E két évben, 1936-ban és 1937-ben a cseh sajtóban többet foglalkoztak a magyar kulturális kérdésekkel, a magyar sajtóban a cseh irodalom és művészet ügyeivel, mint az előző és az utána kö­vetkező másfél évtizedben összesen. Aztán, nos aztán jött a jeges szél, amely elhervasztotta a barátság addig szerényen növekedő palántáit. A fasisz­ta barbárság árnyéka ráfeküdt a tájékra és lehetetlenné tett minden békés törek­vést. Mielőtt ez a sötét kor bekövetke­zett, az utolsó pillanatban, tettünk még egy kísérletet. József Attila így kiáltott fel: „Hogy mi ne legyünk német gyar­mat !...“ Ez volt a jelszava annak az előadó körútnak is, amelyre 1937 késő őszén a Szép Szó körül csoportosult néhánv magyar író Csehszlovákiába elindult de­monstrálni, hogy minden kis nép leg­jobbjai összefognak a kultúraellenes, a haladásellenes fasizmus ellen, hogy a fajmítosz középkori jelszavával rohamra induló; gyűlöletét szító gyarmatosítókkal szemben a szellem emberei a baráti összefogás útját választják. A kommu­nisták vezette népfront magyar nyelvű lapjában, a „Magyar Nap“-ban többek kö­zött így üdvözölték a mi kis vállalkozá­sunkat : „ ... Ma, mikor csordaösztönök dúlják fel az emberi civilizáció és kultúra ra­gyogó őrhelyeit és parancsuralmi törek­vések, világimperialista hatalmak a sza­badság és a haladás gyönyörű emberi jogait durván tiporva, éppen a kis nem­zetek létét veszélyeztetik — kétszeresen nagy az örömünk, hogy az erőszakkal szembeszálló s az új pogánysággal daco­ló értelem Budapestről, magyar anya­nyelvűk fővárosából, küldi felénk. bátorí­tó, megtartó üzenetét..,“ Az ereti terv szerint öten indultunk volna utunkra, de éppen a legkülömb kö­zülünk, akinek nemes és hatalmas költé­szete, de személye is a szociálista-hu­­manista szellemi törekvések jelképévé magasodott, József Attila, súlyosan be­teg volt és így nem jöhetett velünk. Ám amerre csak jártunk, a szlovákiai váro­sokban, a cseh fővárosban, munkás-'^és diákegyesületekben, értelmiségi klubok­ban egyaránt, mindenütt az ő szavát, az u

Next

/
Thumbnails
Contents