A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-10-22 / 43. szám
• • • Vadvizek hattyúdala p U lesen csikorgóit a fék, a kocsi megállt. Hőségtől és szárazságtól elcsigázott tehéncsorda vánszorgott át előttünk az országúton, s egy kíváncsi Riska mélabús szemekkel bámult be az abla kon. Kiszálltam.., Valahol Nagyráskánál jártunk és érdeklődve néztem körül a ványadt tájon. Távolabb, a láthatár kékjébe csuporodva tikkadtan nyúltak el a környék lágyhátú dombjai. Ember és barom sehol árnyékra nem lel — még a puli is kókadtan lógatta rózsaszínű nyelvecskéjét és bánatosan vinnyogott. Csupán irdatlan porfelhők kavarogtak a levegőben, s a finom barna por bevette magát ruhám redőibe, bőröm ráncaiba, fülembe és orrlikamba ... Ez hát a híres Kelet-szlovákiai síkság, A vatáni határban Nincs árnyék Kendergyíijté* vadvizek hazája, — teszem fel önmagámnak a kérdést: ez a száraz, porfüggönytől barnásszürke, kiégett, kíaszott világ; hiszen itt. ezen az őszön a szárazság már aszályba csapott át, és a gémeskút aljában a cseppnyi ivóvíz az aranynál is értékesebb. Ez lenne hát valóban a haragvő árvizek vidéke, ahol ha megvadul a Bodrog, Labore, Latorca és a Tisza, negyven-ötvenezer hektárnyi termőföldet meg legelőtt áraszt el, s ahol tavasszal-ősszel a falvakban egyik házból a másikba csónakon közlekednek? Nehéz ezt elhinni, mivel e napokban a táj néhai jó Arany Jánost idézi: „Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben I“ S ha mégis van, akkor ezt a zöld helyet a serény szövetkezeti dolgozók öntöző berendezései varázsolják. Hát bizony az ember itt nagy bírókra kélt a természettel: hol a jéghideg hullámokkal, hol az égető asszállyal vív élpthalá) harcot, és bízva önmagában termeli a búzát, kendert, a napraforgót, paradicsomot, paprikát meg szőlőt és ápolja illatozó gyümölcsöseit. Dolgos, halkszavú emberek élnek itt e tájon, két gonosz között, a mint minden rossz szomszédság, ez a kettős veszedelem éles, mély ráncokat vés ezekbe a szép paraszti arcokba, amelyek csupán akkor vidulnak fel, amikor a nagy építkezésre, az elemek végleges leigázására kerül a szó. Beszéltem komolytekintetű parasztokkal, fürgekezü munkásokkal, daloskedvű fiatalasszonyokkal Szomotoron, Zemplénben, Sason és Abarán, csak úgy mint Bodrogban, Nagyráskán és Vajánban. Beszéltem errőlarról, külpolitikáról és családról, ám mindenütt a vadvizek megszelídítéséről, no meg az aszály elhárításáról esett a legtöbb szó! Három napon át jártam a határt, hetedhétfalu határát. Bebarangoltam százötven kilométeres körzetben a töltéseket és gátakat, álltam ősi folyók új medrénél, láttam Vajónnál, hogyan rakják le Kelet-Szlovákia legnagyobb vlllanytelepéneK az alapjait, új utak építésének voltam szemtanúja, s nem kerülte el figyelmemet az új szántóföldek, rétek és legelők születése sem. Hallgattam kicsinyesek tamáskodását és örültem a nagymihályi traktoros, Ninőák Michal okos érvelésének, meggyőző és talpraesett válaszainak. És szerettem volna helikopterrel keringeni a vidék felett, lenézni erre az óriási hangyabolyra, ahol kotrógépek, talajgyaluk, traktorok és nehéz teherkocsik harapják, simítják és hordják egyik helyről a szükségesebbre a föld millió köbmétereit. Szerettem volna este a tábortüzeknél megpihenni és hallgatni, mit mesélnek a nagy csata harcosai, szlovákok, magyarok és a Pardublcéből jött cseh bágerosok, akik közös erőfeszítéssel szorítják vissza a vadvizeket, változtatják a folyók folyását, s ugyanakkor öntözőcsatorna-rendszerek kiépítésével védekeznek a másik gonosz, az aszály orv támadásai ellen. A nagy küzdelem tehát folyik, napról napra új győzelmet arat az emberi ész és minden új győzelem változtat a táj arculatán is. A közeli végső gyc^elem pedig az új legelők és rétek mellett huszonötezer hektárnyi új szántóföldet ad a vidék népének és a táj gabona termése hektáronként is megkétszereződik, úgyhogy a „csekély“ 638 millió koronás befektetés — ennyibe kerül ugyanis a nagy építkezés — négy év leforgása alatt megtérül, mert a kelet-szlovákiai síkságon a közeljövőben árvíz, apály ismeretlen fogalom lesz. És a megzabolázott folyók környékén, az egykori zizegő nádasokban, ott, ahol valamikor réges-régen csikaszok és betyárok rejtőztek, hazánk legtermékenyebb szántóföldjei lesznek. Emelkedik majd ezzel az életszínvonal, és kulturáltabb lesz az élet. S ezekre a nagy változásokra már nem is kell oly sokáig várni. A következő tél és a jövő tavasz, mór a táj vadvizeinek lesz hattyúdala! BARSI IMRE (A szerző felvételei) Csak a napraforgú őrül
