A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-10-01 / 40. szám
A földalatti város foglyai Sétánkról teljesen reménytelenül és megtörtén tértem vissza. És Bailley még nem mutatott meg mindent! Nem láttam a gépeket, sem a halál thozó védőágyúkat, nem láttam az 11 hatását... Ám amit láttam, az is teljesen elegendő volt, hogy az embert megfossza nyugalmától. Bebizonyosodott ugyanis, hogy Bailley erősebb és borzalmasabb, mint ahogy elképzeltem. A vele való harc valóban nagyon nehéz lesz. Már pedig esztelen tevékenysége az egész emberiséget pusztulással fenyegeti. Ö maga számomra továbbra is rejtély maradt. Üzleti tevékenysége azonban nem csupán a haszonra irányulhatott. Végül is mit érhet a legnagyobb gazdagság az olyan ember számára, aki kívül áll az emberi társadalmon, sőt, aki az egész emberiséget és minden életet a földön szörnyű pusztulásra ítélt. Ezt csakis egy örült teheti meg. Lehetséges, hogy Bailley a történelem által elítélt kapitalisták minden gonoszságát magába szívta volna, és Sámsonhoz hasonlóan ellenségeivel együtt akar elpusztulni? Ostobaság ! Az ő társadalmi osztályához tartozó emberek amíg egészségesek, semmiképpen sem sietnek meghalni. Beléptem a laboratóriumba. Amint Nóra megpillantott, vidáman felém intett, majd kissé elsápadt s fejét az előtte lévő fémcső fölé hajtotta. — Miss Engelbrecht — kezdtem kissé ünnepélyesen —, engedje meg, hogy köszönetét modjak önnek... — A jó véleményezés miatt? Ugyan, szóra sem érdemes. Ügy hiszem, megérdemelte. Ha nem okoskodik túl sokat, egészen kitűnő munkatárs... Csak ne dugaszolja be olyan erősen a cseppfolyós levegővel teli palackokat és ne... — De igenis, szóra érdemes ! — szakítottam félbe hirtelen. — Megmentette az életemet. Nóra csodálkozva, sőt riadtan pillantott rám. — Tréfál? — Egyáltalán nem. Halál fenyegetett szökési kísérletemért. — Halál? Nem gondoltam, hogy olyan komoly a dolog, különben még több... de ki fenyegette önt halállal? Csak nem... — Igen, mister Bailley. Ö, ő nem ismer könyörületet azokkal szemben, akik nem vetik alá magukat akaratának. Látta már valaha azt a borzalmas panteont? Nóra nemet intett. Beszámoltam hát neki a földalatti városban tett sétámról és mindarról, amit e „levegőkereskedőtől” megtudtam. Csodálkozásomra Nóra nagy érdeklődéssel hallgatott végig. Nyilvánvalóan sok dologról most hallott először. Minél tovább beszéltem, annál inkább elkomorodott. Csodálkozását bizalmatlanság, bizalmatlanságát pedig őszinte felháborodás váltotta fel. Miután elbeszélésemet befejeztem, felemeltem a folyékony levegővel telt edényt és így szóltam: — Ebben az edényben halálitalt gyártunk az emberiség számára. Az életemet csupán azért hagyták meg, hogy elősegítsem embertársaim pusztulását, gyönyörű Földünknek pusztulását — egyszóval valamennyi élőlény kiirtását. Nem tudom, örüljek-e megmenekülésemnek, vagy... Magam igyam ki e palack tartalmát? Patetikus kitörésemet a telefon berregése szakította félbe. Nóra gyorsan felemelte a hallgatót. — Halló... igen... mister Klimenko, mister Bailley szeretne beszélni önnel. A készülékhez léptem. — Igen, én vagyok... Nem... igen. — Történt valami? — kérdezte Nóra, miután a hallgatót helyére tettem. — Ugyan... Mister Bailley egy kicsit elkésett. Elfelejtette ugyanis megmondani, hogy ne szóljak önnek egy szót sem arról, amit láttam, és amit hallottam. — És ön mit felelt? — Hogy eddig még semmiről se beszéltem magával, és hogy ezután sem szándékozom beszélni. Nóra megkönnyebbülten felsóhajtott. Aztán kezébe vette a cseppfolyós levegővel teli edényt, melyet röviddel előtte én tartottam — elgondolkozva nézte a kék folyadékot, majd hirtelen nagy erővel a földhöz vágta. Az üveg darabokra tőrt. A cseppfolyós levegő kiömlött és a meleg hatására sisteregve párologni kezdett. Rövidesen már csak az üvegcserép hérvert a padlón. Kitűnő 1 — gondoltam magamban. Most legalább már van egy szövetségesem! Nóra fürkésző tekintettel nézett a szemembe. — Mindent elmondott nekem? — Mindent — feleltem, ám egyszeribe zavarba jöttem. Megfeledkeztem ugyanis Mr. Bailleynek házasságunkkal kapcsolatos tervéről. Nem akartam erről Nórának beszélni, azonban mégis észrevette zavaromat. — Maga valamit titkol előttem. Nem mondott' el mindent! — Kicsiség az egész, szóra sem érdemes. '=- Ne hazudjon! Kicsiségek miatt nem jött volna ennyire zavarba. Megvallom, kissé kutyaszorítóban voltam, s ezért elhatároztam, hogy a védekezésből támadásba lendülök. — És maga _ mindent elmondott nekem? Emlékszik még a beszélgetésünkre, amikor magával kapcsolatos dolgokra terelődött a sző... Bocsásson mgg, hogy emlékeztetem rá. Akkor csupán annyit volt hajlandó elárulni: „Maga semmit, sem tud.” De miért nem magyarázott meg mindent, amiről nekem nem volt tudomásom? Most megint Nóra volt zavarban. — Vannak dolgok, amiről nehezen beszél az ember... — Ezzen talán a hallgatásomat akarja megmagyarázni? — Nem. Nem hagyta, hogy befejezzem a mondókámat. Vannak dolgok, amiről valóban nehezére esik az embernek beszélni. Néha azonban úgy alakulnak a körülmények, hogy nem lehet tovább hallgatni, és akkor bármilyen nehézünkre is esik, mindenről beszélünk kell. — Elmond mindent? — Igen, ha maga sem titkol el előttem semmit. Saját csapdámba estem. Az üzletet megkötöttük s így most el kellett árulnom titkomat. Némiképp azonban igyekeztem tompítani Bailley cinizmusát. — Bailley azt mondta, kő van a szívem helyén, mivel inkább el akartam szökni, minthogy egy olyan kellemes lány társaságában maradtam volna, mint amilyen ön. Nóra eleinte mosolygott. Ügy vélte, bókolok neki. Mivel azonban igen gyors észjárású volt, gyorsan megmagyarázta magának, mi is rejlik e bók mögött. Erre kissé elkomorodott, összevonta szemöldökét. — Hálával tartozom mister Bailleynek, hogy ilyen nagyra értékel — felelte. — Sajnos, ő mindenre csupán üzleti szempontjain keresztül néz. Volt idő, amikor ő maga kereste a társaságomat... Akkor is az volt az érzésem, hogy ezt nem szerelemből, hanem csupán számításból teszi. Látta, hogy szomorú, elhagyatott vagyok, emberek után vágyakozom. Apám munkájába temetkezik. Nagyon szeret engem de. .. a tudományt, úgyhiszem, még jobban szereti. — felelte Nóra némi keresűséggel és féltékenységgel a hangjában. — Honvágyam, lehangoltságom akadályozott a munkámban. És mister Bailley... Érti? Megkérte a kezem. — És maga? — robban ki belőlem, — Természetesen határozottan elutasítottam — felelte Nóra. Nem tudtam leplezni megkönnyebbülésemet. — Akkor még nem tudtam semmit, kétes üzelmeiről, nem is nagyon érdekelt. Egyszerűen nem tetszett. Egy darabig még reménykedett hogy millióival mégis csak jobb balátásra bír, ám amikor határozottan kijelentettem, hogyha nem szűnik meg háborgatni, egyszerűen itthagyom. Erre megijedt és a szavát adta, hogy igyekszik elfelejteni engem... És most nyilván új tervet eszelt ki célja elérésére. Két legyet szeretne egy csapásra agyonütni. Össze akar házasítani bennünket. Ügy van? Fülig elpirultam. Nóra elnevette magát. Nevetése most megnyugtatott. Azt jeltnliette, hogy ez esetben mr. Bailley tervei nem is olyan kellemetlenek számára. A következő pillanatban azonban egyszeribe lehűtött. Vagy ez csak olyan női jfraktika volt? Hidegen rám tekintett és szigorúan kijelentette: — El kell árulnom, Mr. Klimenko, hogy eszembe se jut önhöz feleségül menni. — Akkor hát kihez? — kérdeztem megrémülve. — Bocsásson meg. .. csak úgy kicsúszott a számom. Ilyen kérdéseket nem szoktak feltenni... Mi az, máma nem dolgozunk? — kérdeztem, hogy másra tereljem a beszédet. — Igaza van — hagyta helyben Nóra. Kezébe vett egy másik cseppfolyós levegővel telt edényt és tartalmát az asztalra öntötte. Mindez olyan gyorsan történt, hogy nem maradt időm a kezemet elhúzni. A csepfolyós levegő egy része az ujjamra fröccsent. Éreztem ahogy éget. — Szent ég! Milyen ügyetlen voltam! — kiáltott föl Nóra. — Bocsásson meg! Gyorsan a házi patikához futott, égés elleni kenőcsöt, vattát és pólyát vett ki belőle, majd bekötötte a kezem. Arca oly őszinte sajnálkozásról tanúskodott, és oly gondos ápolásban részesített, hogy szinte most már örültem e kis balesetnek. . (Folytatjuk) U
