A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-10-01 / 40. szám

MURÁNYI KOVÁCS ENDRE:

'Vemet ét Tufa iQbl

A vihar akkor tört ki, amikor a fiatalok bejelentették, hogy össze akarnak házasodni.

Az anyai szempárok villámai s a mennydörgésszerűén felcsattanó hangos tiltakozások, szidalmak teljesen készületlenül érték Pistát is, Julikét is. Hiszen hogy szeretik egymást, nem volt titok. Sőt. Szerelmük kibontakozását eddig csak segítették a szülők. A fiatalok pedig a váratlanul kitörő viharban azt sem tudták előbb, hogy nevessenek-e vagy boszszankodjanak. Csak amikor villám és mennydörgés után, jócskán hullani kezdtek a dühös-haragos, majdr.emhogy gyűlölködő könnyek is, csak akkor eszméltek rá, mily együgyűen is számitgattak, gondolkodtak eddig.

A gondtalanul előidézett vihar pedig kíméletlenül dúlt előbb Beregiék új lakásában, a Pozsonyi üti modern kockaépítmény ötödik emeletén, később — miután a feleseléstől kifulladó Julika bőgve elrohant, magával rántván az ámulatában szinte megnémult Pistát, Rórneréknél is, a Kisfuvaros utcai régi házban.

Itt ugyan már két évtizede hozzászok-J

tak Römer mama csöppet sem halk szavú, méltatlankodó tirádáihoz, hanem ezúttal a szomszédok, és végig a gangon meg az udvaron a kárörvendezők megállapították, hogy a vagongyári, országos hírű lakatos felesége ünnepien kitett magáért fia lepocskondiázásában. Nem csoda hát, hogy a megsértett és Julika feltételezett jövőbeli magatartására felettébb érzékeny Pista sem tartotta a száját, sőt, csapkodni is kezdett:

— De meddig várjunk? A világ végéig? — fakadt ki. '

Erre vajon mit felelhettek volna? Römer mama is elhallgatott. Julika meg ott szipogott valami elbűvölő bizalommal Römer papa mellén.

ulika végre megértette, hogy mi a lényeg. Nem őt kevesli Rómer néni. Mint ahogy az ő anyja sem Pistát kifogásolta. Hanem a tervüket. Anyja az eredetit. Pista anyja a hirtelenében megváltoztatottat.

A tervük szerint kiköltöztették volna a Pozsonyi üti kis személyzeti félszobából Ivánt, Julika tizenöt éves öccsét és esküvő után oda fészkelték volna magukat Pistával. Igaz, Julika nem egykönynyen határozta el magát erre sem. Oly boldog volt, hogy Ilivel, a hetedikes kishúgával abban a szép nagy szobában lakhatott! Az ablakból a budai hegyeket látták. Iván szobája pedig csak kis ablakkal hunyorgott az udvarra. S még ez is milyen nagyszerű volt 1 Végre! Dehogy is kívánta volna vissza a zsúfoltságot, azt az évekig tartó nyomort! állapotot, amikor szüleivel és két kisterstvérével az üzlethelyiségből éppen csak kissé helyrepofozott, örökké sötét lakásban szorongtak.

— És hol akartok lakni? — villant a bejelentésre az anyja szeme. — A kisszobában? Szó sem lehet róla ! Ili már nagylány. Össze akarod költöztetni Ivánnal? Szégyentelen!

— És ha ők jönnének ide? A kisebbik utcaiba? — kérdezte Beregi papa, mert ebben a váratlan viharban az apák mutatkoztak megértőbbnek. — Ili bejönne hozzánk . Iván meg maradhatna.

— Nem! Nem! — rázta szőke fejét Bereginé. Pista mindig kedvtelve nézte a kiszemelt jövendőbeli anyóst. Fiatal volt még. Negyvenéves. Most került el a gyárból. Az iparigazgatóságon kapott íróasztalt. Megbecsülték. Adott magára. Jól öltözködött.

Adott magára? Adott nekik!

— Hogy azután jöjjön a gyerek! Moshassam a pelenkáját?! Vagy maradjak is talán idehaza, hogy pátyolgassam? Várjatok ! Amíg lesz lakás.

Valami hasonlót kiabált később Rómer mama is. Azonos hangszerelésben, kissé változtatott szöveggel. Merthogy ő már odahaza maradt. Két unokával a nyakán. Nem eiég? És a Kisfuvaros utcai kétszoba-konyhában ugyan hová bujtassák a fiatalokat? A szülők szégyenszemre már amúgy Is kiszorultak a nagyszobából a kisebbe. A nagyban Erzsiék laktak: Rőmerék lánya, veje s a két unoka.

— Ellakik velem Julika a konyhában is I — vágta vissza Pista, s erre következett a Pozsonyi útról ismert csattanós okfejtés. Csak fűszerezve. Egy újszülött a konyhában! Hogy megégjen! Hogy leforrázzák ! Ti, kegyetlenek! És a pelenkák ! Hát megrokkanjon a munkásaszszony? Kis szőke boszorka! Elcsavartad ennek a zöldfülűnek a fejét! Miért nem •ad otthont nektek az anyád?

Julika zokogott és indult vissza a Pozsonyi útra Pistával. Aztán törni kezdte a fejét, hogy miként is találhatnának valami megoldást.

Pista inkább csak dühöngött. Hetvenkedett. És a Julika apjával folytatott hosszú, szomorú beszélgetés után le is itta magát. A gyárban elújságolták Julikénak, hogy feketenadrágos udvarlóját holtrészegen vitték haza hétfőre virradó éjjel.

Azon a hétfőn délutánosok voltak mind a ketten. Julika csak messziről látta, hogy Pista arca hamuszürke. Szégyellhette is magát. Nem is kísérelte meg, hogy elkapja Julika pillantását. Azután eltűnt. Julikénak megsúgták, hogy még váltás előtt elment. Elment és nem várt rá a kapuban, mint hónapok óta minden este. Még csak nem is üzent.

Minden rosszra fordult? A szerelmük is, mint a szülők jósága? Mily szerető egyetértéssel nézték őket a most ellenségessé vált szülők a vagongyári ünnepélyen, amikor először találkozott, először táncolt Pistával. Mintha hallotta volna őket: egymáshoz illő pár! Rómer bácsi — látta — össze is hunyorított apával. Mert hiszen nem úgy voltak ők, mint abban a szépségesen szomorú Romeo és Júliában. Azt már együtt nézték meg az ősszel. Kettesben Pistával. Rómerék és Beregiék nem úgy voltak egymással, mint azok az olasz nagyurak. Szinte egymáshoz vezették a gyermekeiket, Julikét és Pistát.

És könnyesen, álmatlanul forgolódva ágyában, Julika felidézte azt az első estét.

— A kisebbik fiam — mondta Rómer bácsi.

— A nagylányom — büszkélkedett apa.

Hat éve dolgoztak már együtt az ötös műhelyben. A Rómer-brigád már kétszer nyerte el a vörös zászlót.

Pista piros selyemnyakkendőt kötött az ünnepélyre. Mintha csak előre megérezte volna, hogy Julika piros ruhában jön el. Táncoltak.

Juli már megkapta a technikumi végbizonyítványt. Ott dolgozott laboránsnőgyakornokként a vegyészeti gyárban, ahol az' anyja. Az első találkozás elegendő indíték volt ahhoz, hogy Pista — dacolva apjával — addig mesterkedett, amíg otthagyta a vagongyári műhelyt és felvétette magát gépbeállítónak a vegyészeti gyárba. Három hónapba sem telt és már abba az üzemrészbe került, ahol Julika dolgozott. Még izgalmasabb, még szebb let az életük. Örömükben akár folyton táncraperdültek volna. S a vihar most szétdúlta az örömet, a boldogságot, a terveket, mindent...

— Nem táncból áll a világ — je-12