A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-10-01 / 40. szám

SZ. 1ÓTH MIHÁLY:

A szegénynek is van esze

a két dinnyés boldogan /| szemlélte a napsütötte /j homokdombot, hol egymás hegyén-hátán hevertek a hatalmas zöld és csíkoshéjú görögdinnyék.

— Akár a hordók, csak az a kár, hogy feles — szólalt meg Somogyi József, az idősébb dinnyés, kit dús-hegyesre pödrött bajusza miatt az ismerősök Józsi bácsinak szoktak szólítani. — Meglátod, István — folytatta tovább és a tőle fiatalabb és alacsonyabb termetű öccséhez fordult —, hogy habár ez éven a gazda csak kétszer dugta ide az orrát, a szállításnál állandóan itt lesz.

— Kár volt az ördögöt a falra festened — monda István, és fejével a dinnyeföldhöz vezető dűlőút felé intett.

József a Jelzett irányba nézett, mondott egy cifrát, majd köpött egy éktelent. Mikor a bricska a gazdával megérkezett, a dinnyések komor arccal köszöntötték:

— Jó napot!

— Jó napot — fogadta a gazda a bricska ülésén ideoda forogva. Kövér arcáról az elégedettség sugárzott, és nem is szűkölködött a dicsérettel.

— Szép termés. Jó termés. Holnap már meg lehet kezdeni a szállítást. De sok a munka, emberek. Nyakunkon a dohánytörés, ezért úgy gondolom, legjobb lesz, ha a piacra a kocsisokkal csak egyedül megyek és a dinnye árát majd megfelezzük. Remélem, megbíznak bennem? — Erre a kérdésre a dinnyések nem feleltek. Nem felelhettek. A dinynyeföld a gazdáé volt. Ök csak

felébe dolgozták.

0 0*

Másnap reggel sóvefrgó szemmel néztek a dinnyével megrakott két tovatűnő szekér után.

— Be fog csapni! — sziszegte József.

— Ne félj, nem csap be — nyugtatta István, míg egy darab újságpapírba cigarettát sodort. Aztán átnyújtotta a harisnyaszárből készült dohányzacskót a bátyjának. Az megtömte kurtászárú pipáját; rágyújtottak és hatalmas füstfelhőket eregetve szó nélkül munkához láttak.

Ám ma még a munka sem ment úgy, mint máskor. Szemük keresően sokszor a dinynyeföldhöz vezető dülőútra tévedt.

A nap már hanyatlóban volt, amikor a piacról megérkezett a két szekér. A gazda bánatos arccal közölte nyugtalanul várakozó dinnyéseivel:

— Rossz napom volt, emberek. A két szekér dinnyéből csak négyszázötven koronát tudtam kiárulni.

— Lehetetlen — vágta rá József. — Nem hiszem! Ilyen két szekér dinnyéből és csak négyszázötven koronát...?

Szeme szikrázott a haragtól, kérges tenyere hol kinyílott, hol ökölbe szorult, mintha a gazda torkát markolta volna.

— Pedig így van! Pedig így van! — ismételgette a gazda.

István oldalba vágta a bátyját:

— Hagyd már! Igaza van a gazdának, van úgy, hogy az ember rossz napot fog ki. Utóvégre holnap majd mi próbálunk szerencsét!

Jóformán egész éjjel nem aludtak. Összeválogatták a dinnye színe-javát, és mikor pirkadni kezdett, útnak indultak a két megrakott szekérrel.

A felkelő nap már a piacon köszöntötte őket. Szerencséjük volt. Tíz órára minden dinnyét eladták, és mikor a pénzt megszámolták, ürömmel állapították meg, hogy a dinynyéból kilencszázötven koronát árultak ki.

— No, ugye megjósoltam, hogy nem csap be — mondta mosolyogva István, és négyszázötven koronát a farzsebébe csúsztatott. József tágranyílt szemmel bámulta. Mit csinálsz? Megbolondultál? — Fenét! — Csak nekünk is rossz napunk volt — és magyarázatképpen még hozzátette: — Ami itt van — és a farzsebére csapott — elosztjuk otthon egymás közt.

Es ha mégis rájön?

— Bízd csak rám az egészet, de aztán nehogy másképp beszélj, mint én!

A gazda mosolygó képpel várta őket. Jó vásárt sejtett, hisz dinnyései fütyörészve tértek haza.

— Jó piac volt, »emberek, úgy látom.

— Hogy jó-e? Ma nekünk is rossz napunk volt — vágta rá István. — A dinnyét potom áron is alig tudtuk eladni. Bosszúságunkba megittunk három-három deci pálinkát. Természetes, nem a közös pénzből, hanem a sajátunkból.

A gazda arcáról eltűnt a mosoly, a melle zihált, míg1 a foga közt maga elé mormogta.

— Ez borzasztó! Ez rettenetes!

— Ez igaz, de mégsem oly rettenes, mint amikor gazduram négyszázötven koronát árult ki a két szekér dinnyéből, mert mi nem négyszázötven, hanem ötszáz koronát kaptunk érte.

— Ügy van — mondta József, és a szemével szaporán pislogott.

— A gazda megvakarta • a tarkóját, aztán a füle tövit és egy kicsit megnyugodva mondta:

— Ha sok is a munka, holnap mind a hárman elmegyünk a dinnyével, hátha hármunknak jobban kedvez majd a szerencse.

•sssssssssssssfssssf/sss/fsssssrs/s/j////*s/ss//sfsssssssssssssssssf/s/rsssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssjssssjssssssfssss*ssssssssssss/sfssssssssssssssmsssssssrfwsj

Őszi vártán

Őrségen állok, őszi vártán őrzöm az ember szív-melegét, nyár a hegytetőn kalapot emelt s dérré dermedt könnyét őrzi a rét.

Parázsba önti arany sugarát alkonyaikor a napkorong, felhőből készítek magamnak subát s prémgallérként fészkel rá a gond.

Éjszaka a fagy ostora csíp s jeget borzong útszélen a tócsa, a föld kincse zizzen, megremeg — s a fosztőban fölcsendül a nóta.

Surran az ősz s pasztellszínei szétfröccsennek a fák levelén, ketten őrködünk a végeken — egy öreg tölgy meg én.

FECSÖ PÁL

A beszélő gyékény

(Folytatás a 9. oldalról)

Mau Fu azzal kezdte a tárgyalást, hogy először meggyőződött róla, hogy a bíróságot mindenki rendesen beszolgáltatta-e. Azután asztalához hívta Lit és felszólította, keresse meg az előtte lévő halomban a saját fokhagymáját. Li minden egyes köteget tüzetesen átvizsgált. A teremben olyan csend uralkodott, hogy mindenki hallhatta szívének dobogását, különösképpen Jang, akinek már csaknem a torkában vert.

— Ez, meg éz meg amaz — ezek az én fokhagymáim! —- Li a halomból több mint húsz csomó fokhagymát húzott ki. Mau a kötegeken lévő nevek alapján egyenkint előszólította a fokhagyma beszoigáltatóit. Egyenkint megkérdezte őket. honnan szerezték ezt a különösen szép fokhagymát. Mindnyájan azt felelték, hogy Wang kereskedőiéi vásárolták.

— Hívjátok ide Wang kereskedőt. Én is szívesen ennék ma ilyen szép fokhagymát — adta ki a parancsot Mau Fu szolgáinak. Wang nagy jajveszékelés közben lépett a terembe, és egész testében remegett, amikor a bírő elé lépett. Várta, hogy megbüntetik, amiért olyan magasra verte a fokhagyma árát. Ehelyett azonban Mau megdicsérte az áruját:

— Valóban kitűnő a fokhagymád. Küldhetné! egy adagot belőle nekem is? — kérdezte a bíró.

Wang sajnálattal közölte, hogy már egyetlen köteg sincs belőle raktáron.

— Remélem, holnap reggelre ismét lesz ilyen kiváló minőségű fokhagymád

— mondotta a bíró. És mintegy mellékesen hozzátette: — Kitől vásárolod a fokhagymát? '

Wangot láthatóan meglepte a váratlan kérdés, mert gyorsan hátrafordult, abba az irányba, ahol Jang ült. De miután a bíró várt a válaszra, nem tehetett mást, minthogy elárulta, hogy a fokhagyma Jangtól származik.

— Jang, lépj elő! — parancsolta szigorúan Mau Fu. A gazdag paraszt lehorgasztott fővel lépett a bíró elé.

— Te loptad el a szegény Li fokhagymáját!— csattant a bíró szigorú hangja, akár a korbács. Li szinte megtántorodott a meglepetéstől. A teremben lévő emberek most úgy hallgatak, mintha a vád mindegyiküket érintené.

— Vessétek börtönbe a tolvajt! — rendelkezett a bíró. — És neked, derék Li, neked ítélem az itt lévő összes fokhagymát. És ezenkívül még azt is, ami Jang földjén termett.

Ezzel véget ért a tárgyalás. A hallgatóság némán, lehorgasztott fejjel hagyta el a termet. Most már nem nevettek. Halkan suttogták egymás fülébe: — Bizony igen okos egy ember ez a mi bírónk. Még a gyékényt is vallomásra bírta.

10