A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-09-10 / 37. szám
Fábry István: Konstantin császár diadalíve Kolosszeum Gépünk kanyart vesz, majd szép lassan leereszkedik a repülőtér színes lámpasorai közé. Vadul vágtat alattunk a betonklíutő, aztán az iram csökken, míg egyszerre csak ott állunk az állomás épülete előtt. Még egy utolsó rándulás és már nyílik is az ajtó. Ojból szilárd talajt érzünk a talpunk alatt, szilárd talajt, melyet nemrég Zürichben hagytunk el. Ott még fázósan húztuk össze magunkon a kabátot — itt csurog rólunk a verejték. Ott szemerkélt az eső, itt szinte trópusi meleget ont ránk a nap a felhőtlen égboltról. Nyilak mutatják az utat: „Passaporte”, elérünk az útlevél vizsgálathoz. Mikor átnyújtom az útlevelemet, egyszerre, szinte nem is tudom miért, büszkeség tölt el. Címlapján ott ékeskedik: „Csehszlovák Szocialista Köztársaság”. Most még Jobban megértem Majakovszkij híres költeményének azt a sorát, hogy „Pukkadjatok meg, én még akkor Is szovjet polgár vagyok”! Az ütlevélvlzsgáló tiszt egyre csak forgatja kezében útlevelemet, de mivel semmi kifogásolni valót nem talál benne, elmosolyodik, A garlbaldlsták gyűlése Maxenttus bazilikájának az udvarán szinte csodálkozva ráüti a bélyegzőt, visszaadja útlevelemet és tiszteleg. Nem tudom, mit gondol. Talán azt, hogy hogyan is engedhetnek hozzájuk ilyeneket, avagy talán, szeretne több ilyen hasonló útlevelet látni? Az első benyomásokból, mintha csak álomból, arra ébredek, hogy a korláton túlról valaki a nevemet kiáltja. A hang irányába figyelek, hát ott áll valaki és mindkét karjával integet felém. Megismerem. Bartoliní elvtárs az, nem tévedek. Huszonöt évvel ezelőtt sok szépet, de sok nehéz napot, sőt hónapot éltünk át vele a spanyol harcmezőkön. Igen, ő az, hogy is felejthetném el ezt az arcot, melyet naponta láttam a franciaországi koncentrációs táborokban, ahol majd két és fél évet töltöttünk együtt. Mindketten a közé a negyvenkét ember közé tartoztunk, akiket mint legveszedelmesebbeket válogattak ki a nemzetközi brigádok megmaradt csoportjából és mindannyiunkat szigorú büntető táborba zártak a francia „demokrácia" nevében. Hogy miért? Azért, mert nem sikerült megtörni bennünket, nem sikerült rávenni, hogy önként jelentkezzünk az idegenlégióba. Nem mindennapi egy ilyen találkozás több mint húsz év után. Pár perc múlva autónk nyílsebesen száguld a széles aszfaltozott műúton, melyet mindkét oldalról virágerdő szegélyez és számunkra már teljesen szokatlan reklámtáblák éktelenítenek el. A városhoz közeledve az üt mindkét oldalán egyre gyakrabban tűnnek fel a régi Róma dicsőségének romjai. Róma hét dombja. Mind a hét dombhoz valami történelmi nevezetesség fűződik. A negyed, ahol a Villa Borghese fekszik, a legszebb, leggondozottabb része Rómának, a gazdagok negyede. Gyönyörű villák, parkok, szobrok, pazar fontánák és szökőkutak. Ügy a múltban, mint a jelenben is innen kormányozzák az országot. Itt laknak azok, akik még ma is az olasz nép millióinak véres verejtékéből élnek. Ez tehát Rómának a másik arca. Az egyik oldalon a legnagyobb fény és pompa, a másik oldalon elképzelhetetlen nyomor, nélkülözés, éhség és szenvedés. A belvárosban nincs lakásínség, ezt Igazolják a kiadó lakásokat kínáló hirdetések, falragaszok. Miért laknak tehát emberek ilyen nem emberhez méltó módon? Mi az oka ennek? Egy munkással beszél getve megértettük ennek is az okát. Havi keresete 75 000—80 000 líra. Ebből egy kétszobás összkomfortos lakásért 28 000 lírát fizet havonta. Mindehhez ha még hozzávesszük azt, hogy jelenleg Olaszországban kétmillió munkanélküli van nyilvántartva, a nyomornak ez a formája ts érthető. (Folytatjuk.)
