A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-08-20 / 34. szám

A közelben bomba hullott, a betonpince beleremegett. A feszült csendben, amely a döngést és rengést követte, halk motosz­­kálás hallatszott az óvóhely bejárata fe­löl. A vasaftó közelében toporgók felfi­gyeltek és odahívták a légóparancsnokot. Szente-Szabó, véletlenül foglalkozására is szabó, az ajtóhoz hajolt és a karján lógó vassisakkal megkongatta: — Ki az? Választ nem kapott, de a zörgés meg­ismétlődött. — A vason át nem hallani, hogy mit kiabálnak idebenn — jegyezte meg valaki. — De a kongást csak meghallotta — okoskodott egy másik. — Vissza is kopogott — állapította meg a légóparancsnok. — Nem kopogott, hanem kapart. Ezt a bicegő, fiatal tanár mondta a harmadik emeletről. És az óvóhely kapu­boltja körül ácsorgó csoport igazat adott neki. A kései jövevény odakint mind tü­relmetlenebbül kapargatta a vasajtó szer­kezetét. — A riadó után háromszor is kinéz­tem a kapu elé — morogta Szente-Szabó. — Egy lélek se járt az utcán. Akkor zár­tam le a vasajtót, amikor potyogni kez­dett az áldás. Hogy ez a pasas honnan a fenéből verődött közben ide ... ? Az emberek hallgattak. A józsefvárosi bérkaszárnya tágas, mély pincéjét nyil­vános óvóhellyé jelölte ki a légoltalmi hatóság Légiriadónál a lakókon kívül a környék boltosai, iparosai és a közelben elkapott Járókelők is odamenekültek. A törzsvendégeket Szente-Szabó már ismer­te. De néhány napja nyugtalanul für­készte az alkalmi látogatók arcát. Ugyan is október tizenötödike után a razziázó nyilasok kétszer is figyelmeztették: — Az óvóhely nem búvóhely. Ha a lé­góparancsnok gyanús pofát lát, nyakon csípi és el nem ereszti, amíg mi nem jö­vünk. Különben mi csípjük nyakon a légó parancsnokot Akkor pedig szorul... Gyanús pofák ... Sápadt, meghajszolt alakok bukkantak fel az utolsó pillanat­ban, néha már riadó alatt. Behúzódtak egy sarokba, csendesen ültek, a lefúvás után eltűntek, mint a kámfor.. Merről jöttek, merre mennek — Szente-Szabó nem kérdezte egyiktől sem. A légópa­rancsnok nem sintér, hogy hurokkal sza ladgáljon .. Mindenki él, ahogy tud... — De óvatosan kérezkedik — vakkan­­tott fel hirtelen Gerber, a tokkészítő. — Ha olyan sürgős neki, miért nem dö­römböl ? Gyanús ez a nagy óvatossági Gyanús Néhányon alig észrevehetően lehajtották a fejüket A tanár szája sarkában meg­rándult egy ideg. — Nyissa ki, Szabó bácsi — szólt az­tán, mintha nem is hallotta volna a meg­jegyzést. — A hullám elhúzódott, egy két pillanat nem veszélyes, föjjön be, aki kint van ... Szente-Szabó habozott. Ha a menekülőt kint agyoncsapja egy szilánk, vagy falhoz keni a légnyomás — nem az ő lelke raj­ta... De ha valamelyik komisz fráter rá­hozza a razziát, ha Gerber vagy a része­ges Buzánszky elkezdik szuttyongatni, hogy kit, mit, miért, mikor...? Az ember sosem tudja, hogy .... Verejtékcsöppek gyöngyöztek végig a homlokán. — Tanár úr — húzta a szót, hogy időt nyerjen, — tudja tanár úr, hogy a fenn­álló légoltalmi rendelkezések értelmében a riadó tartama alatt. .. Ebben a pillanatban felüvöltöttek a szi­rénák. A rádióban felhangzott a jelzés: „Légiveszély elmúlt! Légiveszély elmúlt!” Szente-Szabó megkönnyebbült sóhajjal lé­pett a kapuhoz, s míg a pince népe sze­­delőzködni kezdett, tágra tárta a vasaj­tó két szárnyát. Az ajtó előtt, remegve és riadtan, egy hatalmas barna fehér foltos bernáthegyi kutya állott. Burkus — a nyakövén függő éremről olvasta le a nevét a tanár — napok óta csatangolhatott. Csődjén-hasán csomóba száradt 'sárgubancok a hét eleji nagy csa­tákról árulkodnak, de hátán, fülén, fején még látszott a rendszeres gondozás nyo­ma. Dús bundája, első tekintetre, leplezte soványságát. Ám, ha valakinek mersze támadt, hogy végigsimogassa, kitapint­hatta beesett horpaszát. Ugyancsak meg­koplalhatta az utóbbi napokat. Burkus, mint fecske a legyet, úgy kapta be a cipói, éget, amit a tanár elébe vetett. Aztán nagy, bánatos szemét kenyéradójá­ra szegezve mohón, de fegyelmezetten várta a folytatást. — Megbolondultál, Laci? — korholta özvegy Bartáné tanárfiát, amikor Burkus besétált utánuk a lakásba. — Mit kezdesz ezzel a kutyával? Akkora mint egy borjú, legalább három emberre valót eszik... Csak nem akarod itt-tartani... ? Itt tartani... ?! Erre a fiatal Barta ma­ga sem gondolt. A légócsomagban talált kenyérdarabot hirtelen felbuzdulásában adta oda a bernáthegyinek. Amikor a lé­giriadó lejúvása után megindult a harma­dik emeletre, csak a lépcsőfordulóban vette észre, hogy Burkus követi őket. Bar­ta nem hívta a kutyát, de nem is kerget­te el. így történt, hogy Burkus szerényen a sarkukban maradt, bekullogott a szo­bába, s miután élénk farkcsóválással kö­rülszagolgatta a könyvespolcot, bekupo­rodott az íróasztal alá. A tanár önkén­telenül elmosolyodott a bunfordl ügyes­ségén, amivel a nagy állat az asztal lába között elhelyezkedett. — Kiesz bennünket mindenünkből! — sopánkodott Bartáné. — Úgyse lehet kap­ni semmit... A jegyeknek negyedét sem váltják be ... Majd még egy ilyen kutya .. Elment a jó dolgod, fiam . ..! Barta nézte a pihegő bernáthegyit. Hón­áét, merről vetődhetett ide ... ? Ki volt, mi lehetett a gazdája, hogyan került az utcára, kiverték vagy elmenekült vala­mi elől . . . ?! Kérdések, amikre Burkus nem tud vá­laszolni. Talán nem is akar. Otthonosan kuporog az íróasztal aljá­ban, tekintete hálás, ragaszkodó. Aztán két mancsára ereszti busa fejét, szuszog és elalszik. — Majd meglátjuk, mi lesz — mondta kissé bizonytalanul a fiatal tanár, és érezte, hogy Bárkustól nem egykönnyen szabadul. A bernáthegyi ötödnapja vendégeske­dett Bartáéknál. A kutyatartás körül támadt viszály vi­szonylag hamar elcsitult. Barta tanár lel­kes prókátora volt Burkusnak, megértette édesanyjával, hogy a körülmények, amik a jól szoktatott értékes állatot elsodorták otthonából, súlyosak és bonyolultak le­hettek. Ha egyszerűen elkódorgott volna, ami effajta kutyánál igen valószínűtlen, gazdája már rég keresné. Kurrentálná újságban, rádióban, nem hagyná veszni ritka szép ebét. Mert Burkus valóban ritka példány volt. A ház gyermekei vederszámra hozták ne­ki a leves-, főzelékmaradékot, sőt a szá­juktól titkon megvont ritka falatokat is. Néhány nap múlva Burkus magára szed­te, amit csatangolása közben leadott. A lefedi szájú, lógó fülű, bárányszelíd állat kedélyesen tűrte, hogy Antók Bandi, a ház állatbolondja az eredményes teknősbéka, sündisznó- és stiglicidomár élesmosóval helyrefrizírozza a bundáját. Szikra bácsi, a házfelügyelő, lakatosműhelye lomtárá­ból karabinéres vezetőláncot kotort elő, s hamarosan kialakult a rendszer, hogy reggel-délben este két-két kutyaügyeletes gyerek sétáltatta Burkust a bérház kettős udvarán. Arról, hogy az utcára kivigyék, szó sem lehetett. A légiriadók mind sű­rűben vijjogtak, s egy mázsás bernát­hegyivel nem lehet beszaladni akárme­lyik óvóhelyre. Pontosabban: egyikre sem, mert óvóhelyre kutyát vinni — tilos Barta tanár egy hét múlva mégis elhatá­rozta, hogy riadó alatt nem hagyja többet Burkust egyedül a lakásban. . Pedig Burkus meglepően jól tűrte a légitámadásokat. Barta a lépcsőház bol­tozatától legjobban védett konyhába tet­te ki, vizet készített neki, s szelíden rá­parancsolt: — Lefekszel, itt maradsz, és csendben vagy. Megértetted? Burkus megértette. Engedelmeskedett. Leheveredett a fásláda mellé, s riadt, szorongó pillantással követte a távozók mozdulatait De egyetlenegyszer el nem ugatta ma­gát, nyöszítése, vonítása sem hallatszott. Csak riadó után, amikor Bartáék felértek az emeletre, akkor árulta el hevesen lef­­fegö nyelve, vad szívdobogása, hogy a lé­gitámadások alatt milyen rémületeket küzdött le. Ahogy meglátta Bartát a li­dércnyomás felengedett, farkcsóválva, barátságosan morogva dörzsölődött hoz­zá, s mint aki előtt megnyílt a paradi­csom, beloholt a szobába, beszagolt a könyvek közé s megkereste helyét az íróasztal alatt... — Holnaptól kezdve magammal viszem Burkust a pincébe — mondta halkan a tanár. — Amikor felszólal a riadó és itt hagyjuk, úgy néz utánunk:.. A háború borzalmát látom a szemében... Bartáné elnyelte a szót. — Olyanokat beszél néha ez a Laci, hogy az ember­nek borsózik a háta ... Még szerencse, hogy a bicegő lábával nem vitték el ka­tonának, mert ha ott se vigyázna a szá­jára . .. óvóhelyre akarja vinni. .. — Beszéltem Szikra bácsival, anya — felelt Barta a kimondatlan kérdésre. Az óvóhely mögött van egy üres fáskamra. Leviszek egy ócska pokrócot, s a riadó alatt ott meghúzódhat a Burkus. A fás­kamra nem óvóhely, arra nem vonatkozik az ebzárlat. Szűkülni, ugatni ott sem fog. s legalább átnézhetek néha hozzá. Aztán látva, hogy anyja úgy mered rá, mint valami holdkórosra, hozzátette: 10

Next

/
Thumbnails
Contents