A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-08-13 / 33. szám

OZSVALD ÄRPÄDt is. Igaz, hogy vejére most kissé ne­heztel. — Hiába, nincs benne szív! Nincs! * * * Másnap — hétfőn délután, megtör­tént a baj. No, nem a fecskékkel, ha­nem Ferivel. Leesett az állványról, egy befejezés előtt álló épületnél. És el­törte a lábát. Azonnal kórházba szál­lították. — Ez a Feri gyerek, ez a Feri gye­rek! — méltatlankodott és sajnálkozott András bácsi vacsora közben. — Hogy ilyesmi megtörténjen veit. Ki gondol­ná! Milyen ügyes, elővigyázatos gyerek, és tessék! Amíg beszélt, közben arra gondolt, hogy a fecskék így megmenekültek, mert elhalasztódott a javítás, átalakí­tás Feri felépülésének idejére. Sajnál­ta Ferit tiszta szivéből, de azért örült, hogy életben maradtak a fecskék .. : Teri nem szólt semmit. Jóska is csak vacsora végeztével jegyezte meg, hogy: — Kár. — De hogy Feriért kár-e, vagy az építkezés elhalasztásáért, azt nem mondta. De nem is kérdezte senki. * * * Még a második költésből kelt fecs­kék is felnőttek. Kirepültek azok is a fészekből, mert Feri lába rosszul forrt összte és újra el kellett törni. így hát őszbe ért az idő, amikor a tervezett átalakításra sor került. András bácsi már saját szobájában töltötte a telet. Tavasszal ismét megjöttek a fecs­kék, megjöttek az András bácsi fecs­kéi is. idegesen keresték a régi utat a régi fészkük felé. Röpködtek a szo­bává alakított helyiség ajtaja előtt föl­le, végül kikötöttek a széles tornác egyik gerendáján. Pár napig csak ott aludtak a szabadban — da aztán hoz­zákezdtek új fészket építeni, egészen hátul a tornác zárt végében. Hamaro­san elkészült a fészek, kikeltek a fió­kák is, és most ott csivittltek éhes követelőzéssel, ha meggypiros torkú szüleik élelmet hoznak számukra. András bácsi ott nézte egy darabig á sűrű egymásutánban ki-be röppenő fecskéket-, s gyönyörködött szárnyuk acélkék csillogásában. Közben a két kisebb unokára vigyázott. Icukát el­nyomja az álom és leheveredétt a tor­nácra kitett díványra. Sanyikát megleckéztette, hogy nem szabad kimenni az utcára, és hogy a tyúkokat ne zavarja, no meg Icukát hagyja békén pihenni. Sanyika megígérte, hogy jó lesz, 's így András bácsi nyugodt szívvel visszavonult, hogy lepihenve megpi­hent esse fájó derekát. De a szoba aj­taját sarkig tárva hagyta, hogy fél­füllel figyelhessen az unokára. Hamarosan őt is elnyomta az álom. ’Arra ébredt, hogy mind a két öreg fecske, éles csicsergés kíséretében, csapkodó szárnycsapásokkal köröz a szobájában. Először azt hitte, hogy ör­vendeznek, vagy pedig a nyitott ajtót kihasználva, talán régi tanyájuk pusz­tulása fölött siránkoznak. Mert ki tud­ja, mi lakik egy fecske szívében, mire gondol és mit érez egy fecske. Rájuk is szólt tréfásan: — Menjetek már, kis bohók, a ti fészketek már kint van! — De aztán gyanút fogott, mert a fecs­kék közbe-közbe kirepültek, s kint is jajongó csiviteléssel röpködtek. Gon­dolta, talán Sanyika riasztotta meg őket, vagy talán a fészküket is leverte pajkosságból. Feltápászkodolt és kilépett a tornác­ra. Meghűlt ereiben a vér. A tornác vé­gében óriási füst, a díványt alig lehet tőle látni, és a felső végén táncoló lángnyelvek egyre magasabbra ágas­kodnak. * * * Icukát, az alig hároméves kisunokát mentette legelőször, aki még mindig az igazak álmát aludta a dívány alsó végén — pedig annak felső vége már lángban állt.. Aztán a tüzet oltottál el. Szerencse, hogy volt kéznél elég víz a hordóban. Sanyika a szomszédból került elő, s nagy szepegve bevallotta, hogy ő gyújtogatta a konyhából elcsent gyu­fát a díványon ülve, s az egyik szálat — mivel megégette a kezét — hirtelen elhajította. így keletkezett a tűz. A csípős, köhögtető füst még min­dig ott terjengett a levegőben. S ott köröztek még mindig a fecskék is szo­morú csicsergéssel. Volt mit sirat­niuk ... Már akkor ott tartotta kicsinyeiket András bácsi a tenyerében. Fújta, hu­­húkolta, szólítgatta őket, de hiába. Mind á négyen megfulladtak a füst­ben . l 3 Szavak Kenyér, kő, szerelem, fény, lámpa, asztal.. • — ahogy kimondom, úgyis képzelem. Nem szeretek játszani a szavakkal, felbokrétázni, mint mennyegzős csikót* artista módon pörgetni a szót nekem nem lehet, mert hallgatag számat! valami ős paraszt-szemérem védi. Tán törvény elé idézzem anyámat, hogy fáradt hangját répaföldbe zárta* és nem tanított, mesére, nótára?! Öregek megfontolt biccenéseit, homlokrándulását kótyán nevessem? Arcomat messzi csillagokba rejtsem?. Szavak tiszta derűje itt marasztal, nem csábít bűvös prosperói pálca! Kenyér, kő, szerelem, fény, lámpa, asztal..- ■ — szavak, ti vagytok a gondolat meztelen virága! FECSÖ PÄL A Bódva partján Szétfolyik a napsugár a lombbá robbant fákon, zümmög már a méh illatos virágon. Folyó csobban s madárdal új dalt súg a vérnek, hangolnak a fű mögött * a tücsök-zenészek. Kanyarog a vén Bódva ősi öregséggel, úsznak benne víg halak tavaszi kedéllyel; Meginog á vén folyó alámosott partja, mint a beteg, kit nem a láb csak a botja tartja. De jönnek már az orvosok,­­drótidegű gépek, egyenes ágyat vetnek a vén folyó vízének. Ott, hol most még béka szól a zöld függöny a nyála, pipacsot fest majd a nyár a búzatáblába. Korhadt fűzfák, búcsúszó e zümmögő ének,­­új hazát kap a folyó s új színt kap az élet; 11

Next

/
Thumbnails
Contents